Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 12. szám - Hazai irodalom
Hazai irodalom. 347 ismeri, s teljes irodalmi felkészültséggel magasabb szempontokból nézi és ítéli meg. Mindenekekelőtt tárgyát határolja körül olymódon, hogy elkülöníti a magyar nyelvi oktatás ügyétől s még inkább a többi tudományág oktatásától és irodalmától, melyeket a vállalatban mind külön-külön szakírók fognak feldolgozni. így Zsigmond a magyar irodalom széles területén csak a szép- irodalommal foglalkozik. „Két kopár század“-dal (1549—1773) kezdi művét, amikor a Kollégium erős humanista jellege s főként a latin nyelv- és irodalom békóiba való kötöttsége miatt a magyar irodalom tanítása és művelése az iskolában nem volt lehetséges. Zsigmond azonban ezt a kort is tanulságosan tudja beállítani a magyar irodalom egészébe s talál a Kollégium neveltjei között egy eszes és tudós különcöt (Kalmár György), akiről a Kollégiummal kapcsolatban eddig nemigen esett szó, de akinek egyéniségével és írói munkásságával jellemző példát mutat a kollégiumi nevelés sajátos vegyiilékére. Az elme furcsa pallérozottságának és irodalmi megnyilvánulásának ilyenforma eseteit látjuk a XVIII. században még Varjas János professzornál és Pálóczi- Horváth Adám kollégiumi növendéknél, akiket Zsigmond szintén érdemük szerint méltat, egyszersmind a kollégiumi élet- és világszemléletre is tanulságosan mutat reá. Az időben és eseményekben messzeterjedő területen a szerző csak a jellegzetesebb egyénekre kénytelen szorítkozni, akiket aztán jó- és baloldalukról egyaránt fejlett, finom műízléssel és alapos kritikával világít meg. Egyúttal éles elmével tárja fel a kollégiumi oktatásnak úgy előnyeit. mint hátrányait az igazi, józan tudósnak azzal a mérsékletével és böl- cseségével, mely sem egyik, sem másik irányban nem hagyja magát elragadtatni. így elevenednek meg rendkívül szemléletes előadásában a különböző irodalmi felfogások, áramlatok és korok nyomán a Kollégium kimagasló szépirodalmi eseményei, tanárai, növendékei összefüggésben nemcsak a hazai, hanem a külföldi irodalom uralkodó irányzataival, eszméivel és ezek hatásaival. Sorban tárgyalja Zsigmond újszerű, a dolgok velejéig menő taglalással és a műítélő író kitűnő megállapításaival a Kollégium magyar irodalmi oktatását, hírneves író és nevelő professzorainak és tanítványainak korát, jelentőségét az iskolának körülöttük forgó kisebb csillagaival, ú. m. : a Csokonai és Kölcsey korát (1773—1815), a Péczely Józsefét (1815—1848), az Imre Sándorét (1849—1872). Mindezeket a Kollégiummal vonatkozásban olyan kimerítően és jellemzően, aminőt eddig még irodalmunk megközelítőleg sem mutathat fel. És amikor tehetségben és hatásban kiemelkedő, nagyjelentőségű egyének nem találhatók a Kollégium életében, de amikor, ahogy írja „a korszerű irodalmi áramlat hullámverése mégis behallatszik az iskola tantermeibe és lakószobáiba“, akkor az irodalmi oktatást és művelődést az ifjúsági önképző- alakulatokban, azok lapjaiban és egyéb kiadványaiban (az 1872—1914. években) keresi és tünteti fel Zsigmond. Könyvének eme lapjai felette becsesek és érdekfeszítőek a Kollégiumból kikelő újabb írói nemzedéket és törekvéseit illetően. Jellemző a kollégiumi oktatásra s magyar irodalmi fogékonyságára és műveltségére, hogy míg tanítványai közül versekben író és fordító költőket nagy számban és többet kiváló fényben látunk hazánk egén ragyogni, addig a szépirodalmi prózában jelentékeny tehetségeket és művelőket nem tud az ősi főiskola felmutatni. A regény- és novellaírók közül Zsigmond Ferenc is csak Kuthy Lajost és Obernyik Károlyt említi, mint az elbeszélő irodalom epigonjait. Érdekes jelenség azonban, hogy a XVIII. század vége felé Bécsben magyar újságírással foglalkozó, úttörő lelkes ifjúgárda tagjai közül többen (Császár József, Miskolczy Sándor, Szacsvay Sándor, később Igaz Sámuel), akik már részben a szórakoztató, könnyed novellákat is megszólaltatták, a debreceni Kollégiumból kerültek ki. A következő században is akadtak a kollégiumi diákság soraiból a regény- és elbeszélő irodalomnak művelői (Ábrái Károly, Szívós Béla, Vértessy Gyula, Móricz Pál, újabban Ábrahám Ernő, Mariay Ödön és mások), mint példázói annak, hogy a Kollégium magyar irodalmában a szépirodalmi próza is helyet foglal, ha nem is az első sorban. Zsigmond könyvének szemléletességét hat szép műmelléklet is növeli.
