Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 12. szám - Szabó Lajos: Egyház és nevelés
Szabó Lajos : Egyház és nevelés. a nevelésnek a csúcsteljesítménye — az ember falat épít maga köré az Isten irányában: démoni erőfeszítéssel próbálja biztosítani a maga autonóm exisztenciáját Vele szemben. S aki Istennel szemben az önállítás álláspontjára helyezkedik, hogy ne kelljen életét hitből és kegyelemből venni, ugyanarra az álláspontra helyezkedik embertársaival szemben is. A közösségi életformákban is csak magát keresi és értékeli. A pedagógia mielőtt ma panaszkodnék a közösségi élet szétzüllése miatt, tartson bűnbánatot „humanisztikus“ múltja miatt, s mielőtt jelszavakban és munkaeszközökben a „közösségi nevelés“ divatos ruháját veszi fel, lássa meg az autonóm életgyakorlatban a bűn gyökerét : vagyis abban, hogy magából akarja az ember exiszten- ciáját kifejleszteni, megérteni, magából, magában és magának akar élni. A bűn kérdését pedig nem oldja meg semmiféle pedagógia, mert ez lényünk alapviszonyára tartozik, s a felett emberi ténykedésnek nincsen hatalma. Csak az, ha az ember a bűnbánatban lemond a maga önállításáról Istennel szemben, és új életét hit által kegyelemből veszi és szeretetben adja vissza, ami viszont mint embertársaink iránti szeretet realizálódik. A közösség problémája mellett a modern pedagógiának egy másik, szintén nagyon nehéz kérdése a nevelő és a nevelt egymáshoz való viszonya. A pedagógia a legutolsó évtizedekben ostromállapot volt a tekintély-bálvány ellen. Ez is olyan pont, ahol a nevelésnek .szüksége van arra, hogy az evangéliom érvényesüljön a nevelési életviszonyban. A nevelőnek nem kell kétes értékű és hatású eszközökkel fenntartani és védelmezni tekintélyét ott, ahol megvan annak a tudata, hogy ő az Istentől felállított életrendben, mint Isten el- Jiivottja áll. Viszont a nevelő és a nevelt Isten előtt való életközössége a legjobb lehetőség arra, hogy megtalálják és megértsék egymást. Eégi, de ma különösen sokat hangoztatott követelés, hogy a gyermekek között a nevelő is legyen gyermekké, s a lényege szerint' megvalósul ez az Isten-gyermekségben, Jézusnak a felnőttek előtt mondott igéje szerint (Mt. 18, 1—4). Végül itt kell rámutatnunk a megbocsátás rendkívüli pedagógiai jelentőségére. Vannak kísérletek, amelyek erre építenek fel egy egész evangéliomi nevelést, történetileg főleg Wichemre utalva. Á nélkül, hogy kifejteném részletesen a megbocsátás pedagógiai jelentőségét, csak arra utalok, hogy az igazi, új életet teremtő megbocsátásnak alapja az evangéliom. Isten megbocsátó kegyelme a Krisztusban. Ha az egyház küldetéséről a szentségekkel kapcsolatban szólunk, szintén hasonló eredményre jutunk. Pedagógiai vonatkozásban különös jelentősége van a keresztségnek. A pedagogizáló tendencia a keresztséget emberi fogadalomtételként fogja fel abban az irányban, hogy a gyermek jó keresztyénnek fog neveltetni. Pedig ami a szentséget szentséggé teszi: Isten cselekvése velünk. Akeresztség azt jelenti, hogy az Isten döntött mellettünk és felettünk : ó emberünket halálra adta, s beiktatott bennünket a feltámadott Krisztus megdicsőült életébe. Életünk döntő kérdése az, hogy ezt engedelmes hittel vagy
