Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 12. szám - Szabó Lajos: Egyház és nevelés
312 Szabó Lajos : Egyház és nevelés. közösség, csak eszközzé válik ebben a pedagógiai öncélúságban. A démonisztikus jelenségeket jellemzi annak a bekövetkezése, hogy a vezetés kihull az ember kezéből, s az, aki mindenhatónak hitte magát, rabbá, eszközzé válik. Azonban nemcsak a nevelés tárgyi tényezőinek túltengésében jelentkezhetik a pedagógiai démonizmus, hanem a másik oldalon is. A reform-pedagógia ,,a gyermek századáénak a jelszavával indult meg. S a tárgyi és tekintélyi rabsággal szemben azt követelte, hogy a nevelésben minden a „töretlen gyermeki természethez“ igazodjék. „A jelenkori nevelésnek a legnagyobb vétsége a gyermek ellen, hogy a gyermeket szabad fejlődésében akadályozza“, Ellen Key szerint. Ebben a pedagógiai irányzatban tantárgyak és nevelői tekintély félénken húzódik vissza az észrevétlenségbe, nehogy a gyermek autoritásán csorba essék. Ha a másik a túlnevelés útja, ez az út viszont minden nevelői tevékenység halála. Tárgyi tényező és autoritás nélkül nincs nevelés. „Csak oly természetű alávetettségben, amelyben az ember valaminek a hatalmába kerül, válik gondolatok hordozójává, fejlődésének alanyává, míg különben állandóan a maga ösztöneinek és hajlamainak a tárgya marad“ (Uffrecht). E két ugyanazon alaphibából származó szélsőséggel szemben mutatkozik meg annak jelentősége, hogy az egyház a nevelt és nevelő viszonylatában is hirdeti az evang'éliomot. Az egyház igehirdetése ráébresztés a bűn valóságára, a radikális gonoszra, amelynek, Goethe szerint, az autonom erkölcsiség nagy filozófusa a rendszerébe való felvételével „beszennyezte filozófus köntösét“ (t. i. Kant). Mivel állapotunk az elesettség állapota, a teremtés rendje nem áll úgy rendelkezésére az embernek, hogy abból egy, Isten tetszése szerint való nevelési eszményt, vagy célt tűzhessen ki pedagógiai tevékenysége elé. Még a „töretlen gyermeki természet se képviseli úgy a Teremtő akaratát, hogy azt minden körülmények között irányadóvá lehessen tenni, még kevésbbé lehet elmondani ezt a mai kultúráról, amely pedig szintén magáénak akarja az iskolát. Életünk pedagógiai szempontból zsákutcába került, akik pedagógiával foglalkoznak, ezt úton-útfélen tapasztalják. Innen csak egy kivezető út van : az ember a maga új életét cselekedeteivel együtt (ez vonatkozik a pedagógiai tevékenységre is — „hitből való pedagógia“) Istentől kegyelmi ajándékul fogadja el bűnbánat és hit által. Ami még érdekesebb : az evangéliom világosságában kiderül, hogy az emberi bűn gyökere és lényege „az autonómia“ gyakorlata ; az ember nem akarja elismerni teremtmény mivoltát, és az azzal járó függő helyzetét a Teremtővel s a teremtéssel szemben, hanem magából, magában és magáért akar élni. A mai nevelés főhibája autonóm alapja : vagyis az, hogy az embert önmagában és nem függési viszonyban szemléli, s önmagából akarja megérteni (humánum). Ennek a nevelésnek az eredménye erkölcsi farizeizmus és individualizmus. Az értékhordozó személyiség öntudatával — mert ez ennek
