Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 12. szám - Szabó Lajos: Egyház és nevelés
IflBÍ'illiflR: flflUMiV .HM «MMl« S zalu'} Lajos : Egyház és nevelés. 311 szó evangéliomi gazdasági életről, vagy evangéliomi politikáról, épúgy nem lehet beszélni evangéliomi pedagógiáról. Mindhárom életterület az evangéliomtól függetlenül adva van, mint a világnak a rendje ; a nevelés például a nemzedékek váltakozásának tényében. Mindhárom területnek megvan viszonylag a m. ga öntörvényszerü- sége. Ezért az egyháznak semmi ellenvetése sem lehet az ellen, ha a pedagógus rendszerét a munka természetében rejlő törvények szerint fejti ki, s igazodik ahhoz, amit a lélektan, a biológia s a tárgyak és a nevelői értékek természete az ő számára kijelöl. Az evangéliumnak nem ehhez a természetes rendhez, hanem a benne élő emberhez van szava. Amit mond, viszont nem ,,az embernek“ mondja általános értelemben. Mert van férj és feleség, van gyermek és szülő, van diák és tanító, dé „az ember“, mint ilyen, elvontság. Többek között szól az evangéliom az emberhez a nevtlői viszonylatban is. Ezért a pedagógiai tevékenység és az evangéliom hirdetése nem két párhuzamos vonal, amelyiknél a találkozás, vagy a kereszteződés lehetősége ki volna zárva. Ha a nevelésnek csak tárgyi tényzői volnának, lehetne szó semk gességről, csakhogy itt ember all szemben emberrel; nevelt a nevelővel szemben, és mindkettő Isten előtt áll. Az egyház az igével tartozik neveltnek és nevelőnek abban az életviszonylatban, amelyben vannak. Csak az ige mentheti meg a nevelői tevékenységet Scilláktól és Charibdisektől. A saját lényének a feltételeiből indul ki a nevelésben az ember, s így olyan könnyen enged a csábos hangnak: minden kötöttséggel szakítani; magából, m; gáért és magának élni. Megszületik az autonom-gyakorlat elmélete : Az isteni világ nem velünk szembenálló, felettünk rendelkező valóság, hanem mint csira, mint lehetőség, bennünk szunnyad, csak életre kell kelteni, ki kell fejleszteni. Innen a fanatikus hit a nevelésben s annak megváltó erejében. Wyneken például a nevelői tevékenykedésben szinte kultikus tevékenységet lát, az „iskola szentségéről“ s „szellem gyülekezetéről“ (ckklesií) beszél, s iskolájának ne velői célzattal megrendezett ünnepein a nevelői tevékenység önmagát ünnepli. Az ember, ahol nem „hitből“ cselekszik, cselekedeteiben önmagái imádja. Mint az államban a hatalom embere, a gazdasági életben a pénz embere, a pedagógiában a nevelő is azt hiszi, korlátlan lehetőségek előtt áll, az autonómia nevében leszaggat magáról minden kötöttséget s a „lesztek mint az Isten“ szédületében széttöri azt a természetes rendet, amelyben tevékenyke dk. E:.t mind a három vonalon példákkal lehetne igazolni, de ezúttal csak a nevelés területére tartozó jelenségekre mutatunk rá. A mai élet nemcsak nevelési feladatokat tár elénk, hanem a túlneveltség kóros voltának a gyógyítását is követeli. A túlnevelés az oka annak, hogy amink van, sokszor nem lényünknek egy része, hanem ránk festett máz. A pedagógia démona felemészti a természetes életet, sok mindent nngüresít, lejárat, formalizmussá tesz. Ma tanár és diák egyformán szenved alatta, sokszor nem tudni miféle érdekből. Az öntörvényszerűségből öncélúság lesz, s az ember, a í*
