Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 12. szám - Szabó Lajos: Egyház és nevelés
310 Szabó Lajos : Egyház és nevelés. A felvilágosodás korának egyháza pedagogizáló tendenciával embereket akart nyerni és embereket veszített. A műveltek felfogását megmételyezte az a gondolat, hogy az egyház a „tudatlan népet tanítja“ s ő ezt a tanítást a saját szempontjából túlhaladott álláspontnak tartja. (Már pedig a másikhoz képest szinte mindenki „műveltnek“- tarja magát.) A család a maga fiatal tagjait falun még ma elküldi a templomba, mert ott „csak jót tanulnak“. Az egyház sokak köztudatában már csak úgy szerepel, mint oly intézmény, amelyik nagyszerű eszközök és módszer birtokában van ahhoz, hogy távoltartson a rossztól és buzdítson a jóra, amelyet azonban ha egy jobb eszköz, vagy módszer kínálkoznék, nélkülözni lehetne. Hol van itt annak a tudata, hogy az egyháznak még akkor is volna mondanivalója — mégpedig kemény mondanivalója —, ha az emberek ebben a megszokott értelemben mind „jók“ lennének. Az egyház munkája az elpedagogizálás révén elemberiesedik : belekerül az emberi vágyak és óhajtások kereteibe, mondanivalójából motívumok és kvietivumok rendszere lesz. Ahol az egyház nevelőintémény, ott az evangélium nevelési eszköz vagy módszer az ember kezében. Lehet-e elképzelni ennél végzetesebb félreértést? Az evangélium szava az ember-nevelés és tanítás válságába hangzik bele. Örömhíre ott talál talajra, ahol nyilvánvalóvá lett, hogy életünk végső kérdésében nem segíthet rajtunk semmiféle emberi tevékenység, induljon bár ki önmagunktól, avagy másoktól. A bűn, mint az Istennel szemben fennálló rendezetlen életviszony, emberi oldalról nem hozható helyre. Az evangéliomban Isten cselekszik velünk az ő Szentlelke által. Aki az evangéliomot nevelési eszközül, vagy módszerül felhasználhatni véli, azzal ámítja magát, hogy kezében tartja az Istent. Már pedig mindig mi vagyunk az Isten rendelkezése alatt. Bálvánnyal szemben igen, de az élő Istennel szemben sohse fordul meg a szerep. Jézusnak Nikodémussal folytatott beszélgetésében, a szél-hasonlatban benne van ez az igazság is. Az ember érzi a szél erejét, amint belekapaszkodik a kifeszített vitorlába, esetleg munkát végez el helyette, de rendelkezni azon nem tud, kénytelen hozzáigazodni, várni rá, engedelmeskedni neki. A Szentlélek újjáteremtő erejét megérezheti, aki az if úságot neveli, de sohsem lesz képes tervszerűen befogni azt bizonyos, esetleg „korszerű“ embereszmények szolgálatába, sőt még az „örök emberi“ (humánum) szolgálatába se. Az ember feladata itt imádkozni és engedelmeskedni. Mint mondottuk, a pedagógia leghelyesebben jár el, ha az egyházat úgy igyekszik megérteni és értékelni, hogy számol azzal, amit maga az egyház mond magáról és küldetéséről. Az egyház küldetése az evangeliomhoz és a szentségekhez kapcsolódik. Van-e az egyháznak ezen lényegéből folyó ténykedésében olyan, aminek az általános embernevelés szempontjából jelentősége van? Semmiképpen sem folyik az egyház lényegéből és küldetéséből az, hogy pedagógiai rendszert adjon a világnak. Ahogy nem lehet
