Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 10. szám - Megjegyzések
Megjegyzések. 270 Attól nem kell félni, hogy a „Kitűnőek székhazából“ nehéz lesz az olyanokat kilakoltatni, akik nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Az említett tanulmány írója túlságosan élére állítja a dolgokat, s az éremnek esak másik oldalát tekinti, kissé talán elfogultan is. Nem mindegy az, egyáltalában nem mindegy, hogy egy tehetséges ifjú, s sokszor a tehetség nagy szerénységgel, félrehúzódással jár együtt, mikor kap kellő támogatást s biztatást, előbb vagy utóbb. Jó pár olyan kiváló fiatalembert ismerek, kiknek tehetségét, igyekezetét, munkáját egyáltalában nem veszik figyelembe,nemértékelik, egyszerűen nem törődnek velük, mert ez a könnyebb megoldás. Hz a nemtörődömség, vagy éppen háttérbeszorítás pedig hány ifjúnak veheti el egész életre munkakedvét s igyekezetét. Amint soraimból kitűnik, feltétlen híve vagyok a Kitűnőek Iskolájának, de nem félmegoldásszerű módon. Sokkal jobban kell törődnünk a magyar tehetségekkel s különösen ma. amikor minden nemzet oly fontosnak tartja az összefogást, még az ország határain kívül álló fiai körében is. Nekünk, magyaroknak, akik ismét szép, de nehéz feladatok előtt állunk, nem mindegy, hogy kik állnak az őrhelyeken, s az sem mindegy, hogy ma vagy holnap kerülnek-e az arra hivatottak oda! Budapest. Jakabji László. Tauárhíány-tanári fizetés. Százszor elmondották „quem dii odere, paedagogum fecere“, de most bőrünkön érezzük, hogy talán soha nem volt még időszerűbb ez a régi-régi megállapítás, mint ma. Üjság- és folyóiratcikkek, konferencia és gyűlés- határozatok, memorandumok egész sora adott már éles és határozott hangot a tanárság megdöbbentő és méltatlan helyzetéről — sajnos sikertelenül. Most néhány vázlatos gondolattal szeretném még megtoldani e keserű problémát. Míg néhány évvel ezelőtt a diplomás tanárok nagy tömege állott reménytelenül a tanári pályán való elhelyezkedés előtt, ma már hivatalos helyről is hangzott el megállapítás a fenyegető tanárhiányról. S ez a helyzet komoly következményekkel járhat; félő, hogy azoknak a magas és nemzeti szempontból végtelenül fontos követelményeknek, melyeket a mai pedagógiai rendszer az iskolára ró, a tanárság egyeteme nem tud majd megfelelni. Hiszen a követelmények tagadhatatlanul egyre nagyobb súllyal nehezednek a felelősségtudó és felelősségvállaló tanárság vállára. Ha a legutóbbi iskolai évkönyveket lapozzuk, szembetűnik, hogy hány iskolában állapítható meg kétségkívül tanári túlterheltség. Igen sok helyen 22—23, sőt 24 órában is tanítanak elméleti szakos tanárok! Ennek főoka az, hogy az iskolák a megnövekedett tanulólétszám mellett, a régi, vagy éppen csökkentett tanár-személyzettel kénytelenek ellátni munkájukat, mert mind gyakrabban nemhogy megfelelő, de semmilyen tanár sem akad a meghirdetett „kezdő“ tanári állásra. De ahol még megvan a pár fillér túlóradíj, ott szinte szívesen is vállalja a tanár ezt az aggasztó munkatöbbletet, hogy ezzel is segítsen magán valamelyest. Hogy ez aztán a munka-minőség rovására megy, a nagy óraszám csökkenti az előkészület gondosságát, kifárasztja, ellankasztja a tanárt, az világos következmény. Még megdöbbentőbb, hogy több iskolánál a tavalyi esztendőben is, nem képzett szakemberekre, hanem sokszor segédlelkészekre és alapvizsgás (néha félbemaradt pályájú) tanárjelöltekre kellett bízni nemcsak nevelői, hanem tanári munkát is. Ügylátszik ez a sokigényű pálya, melyhez — eddig legalább úgy hittük —- magasfokú szak- és pedagógiai képzettség, szószerint vett hivatás és nagy-nagy lemondás kellett, ma már csak a lemondást igényli művelőitől. Ide már a kontártörvény sem vonatkozik! De csoda-e, hogy a tanárhiány egyre érezhetőbbé válik? Hiszen ma már nem csábít senkit a havi 60 pengős nevelőtanári, vagy a 120 pengős kezdőtanári fizetés, és míg azelőtt éppen a kitűnő, de szegény diákok keresték fel a bölcsészeti karokat, ma ezek a helyesen propagált szabadpályákon helyezkednek el, amisokkal észszerűbb is, mikor ma sok esetben érettségivel kezdő-
