Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 10. szám - Megjegyzések
280 Megjegyzések. fizetésként keresheti meg valaki azt, amit 4—5, esetleg 10 évi tanári működés után (tehát 10, esetleg 15 év múlva 1) kapna. Az sem ritka jelenség, hogy állásban, vagy tanszéken lévő tanárok, s itt is akárhányszor éppen a tehetségesebbek, a tisztánlátóbbak, de mondhatjuk azt is, a szerencsésebbek, mint a bezárt vad, mely előtt rés nyílik, kapva- kapnak az alkalmon, hogy a jövedelmezőbb szabadpályán, vagy egyebütt helyezkedjenek el. Hogy a korrupcióra nem hajlandó tanárság körében egyre több az elégedetlenkedés, a keserűség rossz anyagi helyzetéből folyó életkörülményei miatt, az előbb-utóbb súlyos következményekkel járhat a nevelő-oktatói munkában is, mert minden jóakarat, lemondásrakész hivatástudat, idealizmus és minden erőltetett megelégedés-látszat ellenére sem lehet a sanyarú életet levetni az iskola kapujában. Nem lehet ezt szemrehánvólag anyagiasságnak bélyegezni, mert nagy igazság, hogy üres gyomorrarnehéz éljent kiáltani. Márpedig lassan-lassan — különösen a mai súlyos időkben, mikor a terheket az iparos és kereskedő társadalom (mindenkori szokás szerint), a lehető mértékben áthárítja a tisztviselő társadalomra, mely ,,fix“ fizetésével tehetetlenül és összeroppanó vállakkal áll a drágulás hullámai között -— nem lesz ritkaság a kopott ruhájú, lyukas cipőjű tanár mellett a korgó gyomrú sem. Be kell végre látni az egész társadalomnak és illetékes köröknek is, hogy a tanárságot segíteni, képzettségének és munkája fontosságának arányában jobb, tűrhetőbb anyagi körülmények közé juttatni, nemzeti kötelesség. S amíg ez meg nem történik, ezt a számunkra elsőrendű és életbevágó problémát állandóan szőnyegen kell tartanunk, ki kell állnunk a fórumra, mint a secessio előtt az eladósodott római polgár, aki mellén a hazáért kapott sebek helyét, hátán a korbácsütések nyomait mutogatta. Csurgó. Dr. Tóth József. Irodalmi nevelés — irodalmi ritkaságok útján. Az elmúlt évtizedekben irodalomtörténetírásunk jelentősen fejlődött, tanulóink pontosabb és megbízhatóbb ismeretekhez jutottak, de valljuk be őszintén : ezzel az irodalomtörténeti tájékozottsággal nem volt, nem lehetett arányban az irodalom élő forrásában való elmélyedés közvetlen élménye. A megtanulni való anyag mint minden tárgyban, úgy a magyar irodalomban is nőttön nőtt, arra azonban alig maradt idő, hogy a tanuló a legjellemzőbb műveket is elolvashassa azok közül, melyeket megtanult értékelni. A kötelező olvasmányok csak részben tudtak e hiányon segíteni; minden, a régi kort jellemző művet nem is lehetett előírni, kellő számban való beszerzésük is nehéz volt, hogy a könyvtárakban való hozzájutás nehézségerőil ne is szóljunk. Ezen a bajon segített nálunk Vajthó László a Magyar Irodalomtörténeti Ritkaságok megindításával. Ennek a komoly, irodalomtörténeti nevelést célzó munkának igazi hatását talán csak a közel jövőben tudjuk eléggé értékelni, amikor majd a közélet fórumán lesz az a ma még fiatal nemzedék, amely maga is segített ezt a könyvsorozatot napvilágra hozni. El sem tudjuk gondolni, hogyan jutna ma akár a tanulóság, akár az ezer gondtól tépett magyar közönség Bessenyei, Kazinczy, Berzsenyi vagy Pázmány világának ismeretéhez, ha ezt Vajthó a Magyar Irodalomi Ritkaságok gondos és olcsó kiadásával meg nem könnyíti. Hasonló cél vezette Jancsó Elemért, a kolozsvári református kollégium lelkes fiatal tanárát, mikor az Erdélyi Irodalmi Ritkaságokat megindította. Ennek a sorozatnak az erdélyi magyarság szempontjából különös értéke van, de elvitathatatlan, hogy mindnyájunk előtt az örök magyarság tükrében mutatja a különös erdélyi értékeket. Eddig megjelentek : Az erdélyi színészet hőskora, Péterfi Károly esztétikája, Tatrossy György Önéletírása, Ruzitska György Visszaemlékezései és Bőd Péter Önéletírása. Az utóbbit Jancsó Elemér vezette be a kort és írót megvilágító értekezéssel, és Valentiny Antal fordította magyarra nagy gondossággal. Nemcsak egy irodalmi úttörő alakja, de egy hősi korszak is megelevenedik ebben a füzetben, melv Pelsőcsernátoni Bőd Péter önéletírását közli.
