Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 8. szám - Bartók Miklós: A szellem fogalma és nevelésének problematikája
Bartók Miklós: A szellem fogalma és nevelésének problematikája 201 változás ellenére is megmarad. Ha azt mondom, hogy van római szellem, akkor ez minden római emberben ugyanazt a tulajdonságot fogja jelenteni, továbbá azt, hogy ez a tulajdonság permanens, mivel minden körülmények között jellemző marad. Ezek a jegyek erősen emlékeztetnek arra, amit a világban természeti vagy erkölcsi törvénynek, az emberben pedig jellemnek nevezünk, hogy azonban mindezektől különböznek, arra a következők fognak rávilágítani. Eme három alapvonás végső gyökereiben ma is fedi azokat a primitív képzeteket, melyek az értelem hajnalán valaha magyarázatul teremtek a tépelődő emberi elmében. A problémák azonban sokasodtak s nem fértek el egyetlen fogalom keretében, annyival inkább, mivel a bölcselet lassan tudománnyá nőtt, s egyre kikívánkozott abból a sorból, melyet a Madách Keplerje félve, de mégis odahúzott tanítványa bizakodásának: a bölcselet csupán költészete azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. Exakt bizonyosságokra vágyván, határt kellett szabnia azoknak a képzeteknek, melyek az értelem határán túl egyre bontakoztak, s egyetlen keret fenntartása, melyben valamennyi ideözönlő sejtelem megmaradhatott, idővel lehetetlenné vált. Ezért a szellem fogalomköre szűkült, szétajándékozván a problémák jelentékeny részét más területeknek. 1. Hogy a szellem betölti és uralja a világmindenséget, s mint egyetlen és végtelen hatalom trónol a megmérhetetlenségben, porszemként sodorva embert s plánétákat, átszállt a gondolat szülőjének, a görögségnek halálával a keresztyén értelemben vett vallástudományra, amely azóta hordozója és magyarázója mindama csodáknak és látomásoknak, melyek a szellem eme kozmikus erejéből jönnek. A tudomány s a mitológia szétválasztását már a görögség megkezdte, s ahogy fejlődött a tudomány, úgy fejlődött a vérszerint idősebb testvér, a vallás, s az ifjabb nem mert beleszólni ennek dolgaiba. A keresztyénségnek, mint kultúrhisztorikumnak, az az óriási jelentősége ebből a szempontból, hogy akkor jött, amikor a tudomány kezdte kiejteni kezéből a nem neki szánt feladatokat. Konfucius, a brahmanizmus és a buddhizmus egynek vette a vallást a tudománnyal, összefolyt a joggal, etikával s természetbölcselettel, egyikkel pótolván azt, amelynek számára a másik még zárva volt. Egyik sem jutott túl bölcsője ritmusánál. A keresztyénség ellenben otthagyta a világ bölcseségét, s átvette azt az örökséget, melyet, ha az európai értelemben vett tudomány továbbra is kereteibe erőszakolt volna, akkor lenézett, vagy félreértett volna, vagy legjobb esetben is önmagát csonkította volna meg miatta, mint ahogy a régi, bölcsőbeli differenciálatlanság utolsó visszaverődése, a Középkor néhány százada tette. A keresztyénség volt az, amelyben a vallás felismerte tulajdonképpeni sajátos területét, s céljainak megfelelő külön eszközökkel tudománnyá fejlesztette azt, ami hajdan csak mítosz és rítus volt, megalkotva egy sajátosan keresztyén tudományt, a teológiát. A szükebb értelemben vett világi tudománynak nem kell félnie területei egy részének elvesztése miatt, mert amit átadott, az másutt lombbá nőtt, saját,
