Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 12. szám - Vitéz Bessenyei Lajos dr.: A latin tanításáról
Vitéz Bessenyei Lajos dr.: A latin tanításáról. 433 megfelelő konkrét kérdésekkel kell őt a keresett részekre rávezetni. Ha így a tanuló és a tanár közös munkával lassan megszerkesztette az egész mondatrendszert, megkísérelhetjük az első, hevenyészett fordítást. .. A konstruálás tehát nem egyéb, mint egy mondatnak részeiből való „felépítése“ (construere), mint ilyen, az alaki képzés egyik kiváló segítője, s pedagógiai jelentősége igen nagy.“ Mi ezt a módszert „elemzésnek“ hívtuk, mert hiszen először analizáljuk a mondatot, részeire bontjuk s ezután rakjuk össze egésszé, vagyis jön a szintézis. Wundt a maga lélektanában az ítéletet „analytikosynthetikai lelki functiónak“ nevezi: ezt az eljárást ugyanúgy jelölhetjük meg. Kétségtelen, hogy ezzel a metódussal, ha gondosan és kellő találékonysággal alkalmazzuk azt, kielégítően jó eredményt lehet elérni. Magam is tanárkodásom elején kizárólag ezt az eljárást követtem. Az első lényegesebb módosítást akkor eszközöltem rajta, mikor a hajdúböszörményi református gimnáziumba az 1907—1908. iskolai évben a Dent-féle könyvet bevezettük. Ekkor ugyanis, amint előzőleg ezt kifejtettem, bevontam a tanításomba meglehetősen sok élőszóbeli, vagyis direkt módszerbeli elemet, és mivel ennek az eljárásomnak egyre több hasznát láttam, ezt a kevert módszert, a konstruáló és direkt methodus összeelegyítését, aztán továbbra is használtam, akkor is, mikor már a Dent-féle könyvet elhagytuk, s a felső osztályokban is, ahol önálló auctorokat olvasnak a tanulók. így fejlődött ki aztán nálam az az egészen új és egyéni módszer, amit — leszámítva a világháború négy esztendejét, amikor katonáskodtam — mintegy tíz év múlva részint idevágó szaktanulmányaim, részint a közben szerzett tapasztalataim alapján az 1920-as évek elején végleges formába öntöttem, a debreceni református kollégium gimnáziumában tanári pályám végéig ténylegesen alkalmaztam s utánam és példaadásomra úgy ezen intézetben, mint a Tiszántúlon másutt is sok kartársam ma is használ. Miben áll ez? Előzetesen már kifejtettem, hogy a tanterv által a célkitűzésben hangoztatott „képesség“ csak úgy fejlődhetik ki, ha latin tanításunkba okkal-móddal ugyan, de minél nagyobb mértékben bevisszük az élőnyelven, a beszélgetés által való tanítást, és így bizonyos mértékű „nyelvkészséget“ nevelünk ki tanítványainkban. Ez élőnyelven történő tanításnak, a beszélgetésnek az alkalmazását, sikeres végrehajthatóságát pedig nem a verbovisuális, hanem a verboauditív memoria teszi egyedül lehetségessé. Egy élőnyelven akkor kezd bárki is eleinte gagyogni, majd mind folyamatosabban beszélni, amikor kezd hallani, vagyis a mások azon idegen nyelvű beszédjét kezdi megérteni. Hiszen a társalgás, két egyén egymással való beszélgetése, a legegyszerűbb és legkönnyebb formája az idegen nyelv használatának; már sokkal nehezebb az önálló, hosszabb elbeszélés vagy beszéd. A beszélgetések pedig, a kérdés és a ráadott felelet, jóformán azonos szókincset használnak, csak a declinatió és coniungatió más-más alakját kell legtöbbnyire alkalmazni. Világos tehát,
