Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 12. szám - Vitéz Bessenyei Lajos dr.: A latin tanításáról
430 Vitéz Bessenyei Lajos dr.: A latin tanításáról. létezése stb., olyan sarkalatos eltérések a magyar és latin között, hogy ezeket már a kezdőfokon be kell idegzeni egész biztosan a tanulók értelmébe, különben a biztos továbbhaladást később, sohasem fogjuk megvalósíthatni. Nem kell sajnálni az időt és a fáradozást e nyelvtények megtanítására, mert így olyan tőkebetéteket halmozunk fel, melyek a jövőben busásan meghozzák kamataikat. Az I. és II. oszt. nyelvtani anyagának tanítása közben, de a mondattani szabályok tárgyalásánál is, tartózkodnunk kell az úgynevezett „kivételek“ ismertetésétől és azok tudásának megkövetelésétől. Még ma is, öreg fejjel, el tudom darálni azokat a cikornyás nemi szabályokat, amelyeket velünk kis gimnázista korunkban tanáraink bevágattak, ellenben egészen bizonyos, hogy sem diákéveim, sem hosszú latin-tanárkodásom alatt azoknak semmi hasznát nem vettem. A II. deklinációnál megtanultuk pl., hogy „alvus, colus, humus, vannus“ nőneműek, „virus, vulgus, pelagus“ pedig semlegesek, de ezen szók közt több van, amelyik a lehető legritkábban fordult elő még bőséges tanárkori latin auctorolvasásaim alatt is, a diákévek alatt pedig sohasem találkoztam a legtöbbjével. Hát akkor viszont miért verték azokat a fejünkbe? Micsoda felesleges és haszontalan túlterhelés volt az? De ami a legfontosabb, miért kel' összezavarni a kis diák fejében a lényeges adatokat ilyen céltalan és szükségtelen megkülönböztetésekkel? Teljesen elegendő annyit megtanítani, hogy a II. decl.-nál az -us végűek hímneműek, az -um végűek semlegesek és nem kell mindjárt hozzáfűzni, hogy „de“... Erre a ,,de“-re nincs semmi szükség. Ha olvasás közben aztán olykor-olykor nagy ritkán előjön egy ilyen ,,kivételes“-nemű szó, azt a tanár mondja meg, és ezzel kész. Hosszú tanárkodásom alatt mindig ezen az elven állottam úgy a latin, mint a görög tanítása közben, és ezt meg is írtam pályám elején.3 Ma is teljes egészében helyeslem az akkori Általános Utasítások (kiadta a VKM li)03-ban, ennek a 6. oldaláról való az idézet) következő intését: „A tanárnak sohasem szabad szem elől téveszteni, hogy a középiskolai nyelvtanításnak tulajdonképpeni feladata az, hogy a tanulók magát a nyelvhasználatot tanulják meg. Tartózkodnia kell tehát mindennemű nyelvtani szubtilitás feszegetésétől, vagy linguisztikai tudományosság érvényesítésétől... Legfőbb érdemét a nyelvtanítás abban keresse, hogy egyszerűség és világosság karöltve járjon az alapossággal és biztossággal.“ A legújabb Részletes Utasításoknak a kivételekre vonatkozó tanácsát (Részi. Utasítás 181. lap tetején) éppen azért csak részben fogadhatom el, az első felében ; már a második felével nem értek egyet. Az I. és II. oszt. ezen és ilyen alaktani tanítása —• ismétlem — a leggondosabb inductióval történjék. Ebből szükségszerűleg következik, hogy az egész nyelvtani tanításunkat az olvasmányra építjük rá. E ponton nagyon helyesek a legújabb Részi. Utasítások útmuta-2 O. K. T. E. Közlöny XLI. évf., 1907—08. „Kis latin nyelvkönyvről“ című cikkemben a 788—89. lapokon.
