Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 12. szám - Vitéz Bessenyei Lajos dr.: A latin tanításáról
428 Vitéz Bessenyei Lajos dr.: A latin tanításáról. ért ehhez a kérdéshez, hogy ma a magyar gimnáziumban tanár és tanítvány a latin tanítás terén megoldhatatlan feladat elé van állítva: állandóan példázzák Sisyphus hiábavaló küzdelmét. Már az 1899-i tanterv heti óraszáma sem volt elegendő az akkori cél elérésére, amint ezt e század elején a világháború előtt unos-untalan megállapították. Talán elég lesz egyetlenegy kifogást felelevenítenünk, de ez igen súlyos és tekintélyes, t. i. dr. Fináczy Ernő a Magyar Pedagógiai Társaság elnöki székében az 1912. évi közgyűlési megnyitójában1 egyenesen ezzel a jelenséggel foglalkozott, és kereste az okait „annak a sokszor felpanaszolt és kétségbe nem vonható eredménytelenségnek, amely — dicséretes kivételeket nem tekintve — országszerte mutatkozik a latin nyelv tanításában“. Az okok között mindenképpen jelentős helyet foglalt el a csekély heti óraszám. S most azután bekövetkezett az a furcsa fejlődési folyamat, hogy a célkitűzés megbővült, és viszont a heti óraszám még az 1899-i mennyiséghez képest is tízzel csökkent. így jó eredményt elérni még kevésbbé lehet, mint azelőtt. Az orvoslás egyik elengedhetetlen feltétele tehát az, hogy a latin heti óraszámát jelentékenyen emelni kell; ne tanítsák a latint minden magyar középiskolában, de ahol tanítják, ott meg kell adni a biztos lehetőséget a cél megvalósíthatására. A mai célkitűzés első része így hangzik : „A római írók megértésére és szabatos fordítására való képesség biztos nyelvi ismeretek alapján.“ Ez az itt hangoztatott „képesség“ tulajdonképpen a nyelvtani ismeretek elsajátítására felépített és abból fokozatosan kialakított nyelvi készség, amelyet csak hosszasabb és rendszeres tanítási eljárás nyújthat a tanulóknak, s teheti azt mindinkább ösztönössé, tudatalattivá, szinte élőbeszéddé. Nekünk ki kell fejleszteni, lehetőleg maximális fokra kell növelni a diákjainkban magát a nyelvbeli készséget, mely képessé tegye őket a beszéd és a beszélés egyszerűbb, lazább összeköttetéseinek momentán felfogására és alkalmazására is. Legyenek birtokában a közönségesebb kifejezéseknek, a szokásos és stereotyp fordulatoknak úgy, hogy azokat látás és hallás útján egyaránt rögtön appercipiálhassák, vagy saját maguk is egy pillanat alatt írásban és szóban egyformán használhassák. Valóságos lelki diszpozícióvá kell kiművelni ezt a sajátságot, ösztönszerűvé, mely reflexmozgásként, önkéntelenül váltsa ki a beszédrészek szükségelt asszociálódását. A szavakat elemző, nehézkes tudatosságot a frázisokkal rendelkező, könnyed tudattalansággá kell átváltoztatni. Az egész latin tanításunknak e ponton van az Achillessarka : holt nyelvet élő nyelvvé kell alakítani, mert csak így ]esz valaki képes a kicsiszolt, művészi stílusú „rómaiírók megértéséreés szabatos fordítására“. F vetődik a kételkedő kérdés : nem kívánunk-e lehetetlent, nem markolunk-e nagyot és fogunk helyette kicsinyt, vagy éppen semmit? E kérdés megvitatása messze vezetne 1 Magyar Paedagogia, 1912. XXI. évf. 1—13. 1.
