Protestáns Tanügyi Szemle, 1939

1939 / 7. szám - Bartók J. Miklós: Individuálizmus és univerzálizmus a nevelés szempontjából

292 Bartók /• Miklós: Individualizmus és univerzálizmus a nevelés szempontjából.

erőtöbblete. Eggyé tette az embereket a faj és a vér törvénye, a nemzetté való váláson átsugárzó géniusz ereje és szuggesztiója, mely hitet adott az egyeseknek, s életét százezrek életével növelte és gazdagította. Felemelte és emberiséggé egyetemesítette az embert a vallás, a keresztyénség és a kultúra, melyek mind az ember egyénenfelettiségének jelei és produktumai. S az egyén nagyságának is az a fokmérője, hogy nemzetekre és világokra tud szertefényleni, minél több emberre terjed ki az egyes hatása, s tud életté vagy eszmévé válni azok számára, annál több és hatalmasabb az ő élete is. Koldus és semmi az olyan ember, aki csak önmagáé, aki másokban nem visszhangozik, s élete, nem teljesedett ki mások életévé. Hol a vigasztalás az élet nagy tragikumában, ahol az egyesnek mindig vége lesz, ha nem a másokban való továbbfolytatásban, a családban, a kultúrában vagy a nemzetekben, melyeknek sorsába a magunkét beleépítettük? Aki csak egy grammal is több, mint a születés és a halál összege, az mindig mások által több ; ha nem lenne faj, nemzet vagy emberiség, melynek örökéletében a mi életünk is ott van, vájjon volna-e kedve élni annak, akinek központi idegrendszere a vegetatív funkcióknál egyebet is végez?

Persze e kérdések nem ilyen elméletiek és eszmeiek, ha a pedagógia, e szükségképpen gyakorlati ténykedés vonja le belőlük a konzekvenciákat. Az egyénnek a közösségnél való többreértékelése megteremti a szubjektivizmust s ennek nyomán a pedagógiai naturalizmust, mely az egyéniség szabad érvényesülését, nem egyszer kényétkedvét teszi a nevelői eljárás legegyetemesebb princípiumává. Cél lévén az egyén és annak szabad kibontakozása, hangyaként lepi el és kisajátítja a nevelők nagyrésze a gyermekpszichológiát, tanulmányozva a gyermek legősibb adottságait. S mivel a nevelő pusztán hivatásánál fogva elveinek hódol, lévén dolga nem a tények ártatlan konstatálása, hanem nézeteinek érvényrejuttatása, dogmává avatja a gyermeklélektan felfedezéseit. Ami a tudományos kutató számára csupán empíria, az a nevelő számára paranccsá válik, törvénnyé lesz a valóság és értékké a tény. A gyermeklélektan átpedagógizálása azon az alapon, hogy az egyéniség öntözgetése a legfőbb feladat, normává teszi az egyéni sajátságok legfőbb primátusát, s értékelméletet épít a tapasztalt valóságokból.

De az univerzáliák, mint amilyen a faj, a nemzet, a társadalom, sem maradnak a fogalmak hűvös kereteiben, hanem az érvényrejuttató izzó diktátorságán át életté akarnak válni a konkrétumok masszív valóságában is. Ha amott az egyén szabad érvényesülése, akkor itt valamely totalitás, állam, nemzet, társadalom stb. korlátlan uralma és elnyomó abszolutizmusa fog elvvé domborodni, s könyörtelenül olvaszt be kohójában minden egyéni törekvést, szándékot és világnézetet. Az egyén szerepe az, mint a szervezetben a sejté, alárendelt és ezerszer alárendelt minden egyéni szin, önálló látás és individualitás nélkül. Elv mindenütt az összesség, az egység, amely csak úgy válik erővé, ha az egyesek erejét sajátítja ki, ha az egyének