Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 7. szám - Bartók J. Miklós: Individuálizmus és univerzálizmus a nevelés szempontjából
Bartók J- Miklós: Individualizmus és univerzálizmus a nevelés szempontjából. 291 világ célja az egyén kibontakozása és lombbá növése. A cél a homo sapiens, a Teremtés koronája, aki ott áll a Mindenség közepén, lelkében folyton teremtve azt, ami körülötte van és benne lezajlik. Nincs világ az emberen kívül, mert minden benne terem : gondolat és tett, tudás és révület, elképzelése és megalkotása annak, amire rendeltetett. A történelem nem más, mint az egyének történelme ; minden nagy eszméhez nagy ember kellett, s minden óriás tetthez hérosz és félistenek, kikből világok indultak útra s elsuhantak a milliók felett. A tömeg értéktelen, mert nem lát és nem gondolkodik, zagyva ősanyag, melynek száma és kiléte lényegtelen, tettében nincs semmi, amelyre bárki büszke lenne. Nincs öntudata és elhatározása, nincs benne semminek és senkinek értelme, neve említésére senki nem felel. A tömegben nincsen felelősség, amit tesz, nem magától teszi; kitett vitorla, mely minden szélnek játéka lehet, s útja, megérkezése sohasem az övé. Ezért a nevelésnek arra kell törekednie, hogy az egyeseket öntudatra keltse, célja az, hogy a tömegből egyének kristályosodjanak ki, akik mind maguk éreznek és maguk gondolkoznak, s keverik sorsukat akár lelkiekben, akár a külső világnak őket érintő kérdéseiben. E nézetnek állandó érzelmi fűtője az a tapasztalás, hogy végeredményben minden ember nagyon egyedül van, fájdalma az ő fájdalma, öröme és dicsősége az ő élményei, melyeket senki más nem érez, tehát meg sem ért. S az önfenntartás ösztöne, melyet az életért folytatott szívtelen harc sohasem fog hagyni csillapodni, hűvös ellenszere az önmagunkról való megfeledkezésnek, s minduntalan erőink fokozására, magunknak a világgal való szembeállítására sarkal. Nem csoda, ha az individualizmust az egyén erkölcsi értékelése mellett közvetlen énünk örökös tapasztalása, a lelki élet tényei s a környező valóságban való kényszerű hányattatásunk egyre erősíti, s mihelyt az ember eszmél, rögtön a tömegből való kiválás lesz első tisztultabb ideája, s ez rajzolja meg világnézetének első körvonalait. A másik tétel ennek épp az ellenkezője. E szerint az egyén önmagában semmi, értelmet csakis a közösségen keresztül nyer. Az egyes ember tagja a nagy kollektivumnak, s benne gyökerezik teljes valójával, élete a közösség életével együtt válik igazán és mélyen emberi életté. Szabó Dezső írja az ,,Untermensch“-ről, hogy amikor elfordult az emberektől, nélkülük akarta az életét végig élni, távoltartva magát minden közös ügybe való bekapcsolódástól, akkor nagyon szomorúvá és boldogtalanná lett, »didergő tagjait kiverte a nemlétezés hidege«. S visszamenekült a társadalomba, belevegyült az emberek harcába, s azzal nyerte vissza elveszett önmagát, hogy élete ismét eggyé vált az emberiségével. S a példák millióit lehetne felhozni arra, hogy közösség nélkül nincsen egyéni lét sem, ha a nézőpontok sokféleségét most hirtelen rendezni célunk lehetne. Közösséggé forrasztotta valaha az embert az egyedüllét ösztönös félelme, s az ettől való menekülés volt minden emberi társulás ősoka. Közösséget hozott létre a gyakorlati szükség, az emberek egymásra utaltsága, az összefogás és egyesülés 2*
