Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 4. szám - Külföldi lapszemle
Kill földi lapszemle. 187 hanem mint a nép életéből természetesen előtörő költői ősfonna. Nép és költészet kölcsönös viszonyban van : a nép nélkül nincsen igazi költészet. Az igazi költő is innen merít, így lesz az istenség és a nép között közvetítő, mítoszt alkot, isteni követ, próféta. Ebbe a hitbe belevegyül Herder fájdalma : minél inkább „társadalom“ lesz a népből, annál inkább tűnik el a költészet eredeti ősfrissesége. Itt már a politika területére lép át Herder, fájlalja a német törzsek szakadozottságát. A nép élete állandó újjászületés, „palingenesis“. Genetikus erők vannak benne, amit Herder „eredetiségnek“, „geniusnak“, „nemzeti jellemnek“, néha „törzsnek“ vagy „vérségnek“ (Geblüt) nevez. A népistenség vallási kapcsolat gondolatát a weimari tartózkodás alatt a humanitás eszméje váltja fel. Az egész emberiség kultúrájának egyetemes gondolata cseréli fel Weimarban a népkultúrák individuális formáinak eredeti elképzelését. A németség mai politikai fejlődése az eredeti herderi elgondolásnak kedvez, mert mai kultúra-értelmezése nem az emberiség általános, lineáris haladásának lemérésében áll, hanem kultúráját genesisében értelmezi, tehát történelmi fejlődésében, népi sajátságainak mélyére hatolva. A történelmi életegységek „szerves“ felfogásáról szóló herderi tant különösen a szlávok kapták fel a XIX. században a nép, természet, nyelv és lélek herderi egymás mellé helyezésére hivatkozva. így a politikai, hatalmi küzdelmeket elítélő Herder, aki „az emberi nemzetség megöldöklőiről, megkoronázott, vagy koronákért küzdő hóhérokról“ írt, maga lett azoknak a vezetőgondolatoknak a megindítója, melyekkel a hatalmuk kiterjesztéséért és önállóságukért küzdő keleti népek Németország ellen fordultak. így lett a herderi gondolkodás egyoldalúsága a nemzetiségi küzdelmek eszmei kiindulópontja. Ettől függetlenül Herder nagy értéke a német népnevelésnek, mert számos gondolata a népnevelésről ma is hat. H. Zillich erdélyi szász költő „Auslanddeutsche Kulturpolitik“ címen kezd cikksorozatot. Ebben a számban „Ortsnamen im Volkstumskampf“ c. alatt arról ír, hogy a külföldi németség mily természetesen ragaszkodik települési helyeinek ősi német elnevezéseihez. Itt azonban a világért sem mulasztja el, hogy bevezetőben Nagy-Magyarországot meg ne piszkálja. Ezt írja : „Mikor 1866-ban Bécs nem volt képes Nagyausztria központi vezetésére, Budapestre hárult a feladat, hogy egy olyan államot kormányozzon, amelyben ugyanannyi nemmagyar (Nichtmadjaren), mint magyar élt. Ez a nehézség megoldható lett volna, ha a nemmagyarok népi jogait biztosították és becsülték volna. De más utat választottak, amely az 1918-i állami bomlásra vezetett, mert megkísérelték a magyarosítást, elvonták a nemzetiségek iskoláit, színházait és egyéb intézményeiket olyan eszközökkel, melyeket ma is különféle államok nemzeti kisebbségeikkel szemben alkalmaznak. Senki sem tett szemrehányást a magyaroknak azért, hogy országuk minden helységének magyar nevet adtak, azoknak is, melyeknek eddig nem is volt magyar nevük. A nemmagyaroknak mindegy volt, hogy Budapest helyneveket talált ki, ameddig ezek magyar nyelvterületen maradtak, és más nyelvi területekre (Sprachräume) nem kényszerítették rá. De nem így történt 1. . . Az ismert helységnévtörvény megparancsolta, hogy minden helység hivatalos neve a magyar legyen. Hiába védekeztek különösen Erdély németjei ez ellen.“ A nagy kirohanás fogyatékos alapját csakhamar mutatja a következő mondat. A világháború után „nemsokára újból feléledt ez az eljárás egy csomó államban, és olyan méreteket öltött, mint soha az előtt. Most már a kisebbség nyelvének az iskolákból és hivatalokból való kiszorítását jelenti, a hatóságokkal való érintkezésnél a kisebbségi nyelv használatának tilalmát, ami még a végtáblákra és a sírfeliratokra is kiterjed“. Ez már kissé más eljárás, de itt már nem nevezi meg Zillich az illető országot... Ilyen nyelvsérelmek 30 milliónyi nemzeti kisebbséget érintenek Európában, ami az európai kultúrát kevéssé segíti elő. Ezekben a küzdelmekben a helynév olyan mint a zászló, hű hozzá a kisebbség, mint őseihez, a vérhez, a nyelvhez. Az 5. füzetben (1939 febr.) W. Flitner folytatja az 1. füzetben közölt
