Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 4. szám - Dr. Sarkadi Nagy János: Reformátussá nevelés kérdése
Dr. Sarkadi Nagy János: Reformátussá nevelés kérdése. 153 lazulna, akár a tanári tekintély csökkenne, szó lehetne arról, hogy ifjúságunkat fokozottabban vonjuk be az iskola életébe, és ezzel a közösség munkájába. Próbaképpen én megengedném, hogy alkossák meg a növendékek a maguk fegyelmi székét, amely bizonyos esetekben ítélkeznék. Lehet, hogy nem válnék be, de az is lehet, hogy jótékony lenne az ifjúság magaviseletére is. Megszokná az önfegyelmet ; a hibáért kiszabott büntetést nem egy rajta kívül álló hatalom kényszerének érezné, hanem a megbántott közösségi rend helyreállításának, amely közösség őt védi is. Ugyancsak jobban kiépíteném, és a közösségi munkába állítanám a minden intézetben meglevő Segítőegyesületet, ahol, természetesen tanári vezetéssel, maguk a tanulók gyakorolnának jótékonyságot a közösség filléreiből. Ennek kettős haszna lenne ; a támogatásra rászorult nem kegynek tekintené a jótéteményt, hanem az ő kis társadalma segítő kezét látná benne ; az egyesület tagjai pedig megszoknák már itt, hogy a közvagyont okosan és humánusan kell felhasználni. Valaki azt vethetné ez egyesület ellen, hogy már is sok az iskolában az ilyen különféle társulás, és ezzel még jobban megosztjuk az ifjúságot. Igaz, de vájjon szolgálják-e a most meglevő egyesületek a nevelést olyan mértékben, mint esetleg ezek tennék? Sok más mód és eszköz kínálkozik még a szolgálatra nevelésre, amiket felhasználhatunk, hogy növendékeink necsak egyedei legyenek az iskolának, hanem szervesen beilleszkedő részei is. A reformátussá nevelés egy másik nagy fogyatkozása, hogy a legtöbb iskolában nem fejlődött ki, vagy elkallódott a hagyomány. Annak megállapítására, hogy mi ennek az oka, nem vagyok hivatott. De az kétségtelen, hogy az erdélyi kollégiumok ifjúsága a háborút megelőző időkben sokkal inkább átitatódott azok szellemétől, mint a mi ifjúságunk. Mi mindig modernebbek akarunk lenni ; tényleg és nagyon helyesen felszereljük iskoláinkat anyagi lehetőségünk szerint, próbáljuk megtanulni a legújabb módszertani elveket, de sötét takarót borítunk a múltra. Nem lenne-e jó ezt a lepedőt fel is emelni, hátha találnánk alatta értékeket is, amik többet adnának református nevelésünknek, mint a legmodernebb és gyakran évenként változó pedagógiai és módszertani elvek. Teremtsük meg hát iskoláinkban nem a mondvacsinált, hanem az intézet múltját tükröző hagyományt. Neveljük ennek tiszteletében ifjúságunkat. Egyeztessük össze ezt a hagyományt a mai idők követelményeivel. Ezzel adunk biztos alapot ifjúságunknak. Nincs egyetlen iskolánk, amelynek ne lenne olyan múltja, vagy múltjának egv-egy olyan jelenete, amit követésre méltó például ne lehetne állítani. Sokat vesztettünk, hogy eddig ezt majdnem teljesen kihagytuk a nevelés tényezői közül; ezután használjuk fel a még megmenthetőt. Hogy ez miként lehetséges és milyen mértékben, azt minden iskolának magának lehet, és kell megállapítania. A fokozottabban reformátussá nevelésre nemcsak vallásunk diktálta szolgálat, vagy a történelem folyamán kialakult hagyó-
