Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 4. szám - Dr. Sarkadi Nagy János: Reformátussá nevelés kérdése
1Ő4 Dr. Sarkadi Nagy János: Reformátussá nevelés kérdése. mány késztethet, hanem a jelen viszonyok ezt kényszerítőén követelik is. A katolicizmus számszerű többsége alapján kíván domináló szerepet játszani nemzetünk életében. Nekünk e törekvést öntudatos kálvinista voltunkból folyó magasabb szellemiségű magyarságunkkal kell ellensúlyoznunk. Ezt főként úgy érhetjük el, ha minden alkalommal rámutatunk arra, hogy mit adott a reformátusság a történelem folyamán a magyarságnak szellemi, politikai és gazdasági életben. Nem azért szükséges ennek a kihangsúlyozása, hogy ezzel elválasszuk magunkat, vagy megkülönböztessük más hiten levő magyar testvéreinktől, hanem hogy ezzel is rávilágítsunk az egységes magyar szellemiség egyik főforrására. Ennek megláttatása növendékeink kálvinista öntudatát erősíti, és irányt szab nekik a magyar élet munkálására. Itt azonban nagyon vigyáznunk kell, nehogy rosszul értelmezett kötelességérzetből túlzásba essünk. Kálvinista értékünk lemérése mindig az igazságnak megfelelő legyen, mert ha nem így cselekszünk, még jóhiszemű ferdítéssel is magunknak ártunk. De nemcsak vallásunktól reánk rótt kötelesség a reformátussá neveléssel való fokozottabb törődés, hanem fajunknak is ezzel tartozunk. Most, amikor minden nemzet a legnagyobb mértékben igyekszik faji vonásait érvényesíteni és fejleszteni, nekünk magyaroknak is ezt kell tennünk. Mellőzve a mostanában oly divatos, egyszer ködös, másszor célzatos faj elméletet, az kétségtelen, hogy a reformátusság egy a legtörzsökösebb magyarsággal. Amikor tehát mi kálvinistább reformátust akarunk nevelni, akkor magyarabb magyart is akarunk. íme, egyházunk érdeke, mint századokon keresztül mindig, most is összeesik fajunk érdekével. „Iskoláink kálvinista nevelésének ennyire kihangsúlyozása nem ütköznék-e az állammal kötött szerződésekbe?“ — kérdezhetné valaki. Erre a kérdésre a múltban szerzett érdemeinkre és mostani erőnkre hivatkozva, határozott nemmel felelhetünk. Az állami felügyelet reánk csak annyiban vonatkozhatik, hogy kevesebb tudást ne adjunk növendékeinknek, mint az állami iskolák. A másik feltétel, hogy magyar szellemben folyjék a tanítás, ez nálunk múltúnkból és jelenünkből eredő természetes dolog. Ha ennek ellenére is kifogás merülne fel, akkor hivatkozzunk autonómiánkra, és ekkor védjük az autonómiát, ne kis formai dolgokban. Ezt annál határozottabban megtehetjük, mert egyházunk olyan áldozatot hoz iskoláiért, hogy ez már magában is erőt jelent. Az 1936—37. iskolai évben a középiskolák összes kiadása volt 2.059,314 P, amiből az állami hozzájárulás csak 544,909-14 P. (Egyetemes Konvent 1938. évi Jegyzőkönyve. 289. 209. o.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy ugyanebben az évben az elemi iskolákra 3.832,215 P-t fordítottunk, akkor látjuk egyházunk nagy áldozatkészségét. Hiszen e hatalmas összeggel tulajdonképpen az államról veszünk le nagy terhet, mert ha egyházunk lemondana iskolafenntartói jogáról, akkor ez összeg majdnem egészében az államot terhelné, hiszen az iskolákra fordított kiadások
