Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 4. szám - Dr. Sarkadi Nagy János: Reformátussá nevelés kérdése
Dr. Sarkadi Nagy János.: Reformátussá nevelés kérdése. 151 jaink nagyobb részét adták. (Merjük egyszer már ezt is kimondani.) Ez a múlt tehát elsősorban nevelésre kötelez. E hagyomány-megszabta feladatunk azonban a lenni, vagy nem lenni kérdéssé vált napjainkban. Az egész kultúremberiséget eltöltő és elválasztó világnézeti harcokban, az egyes nemzeteken belül kiütköző társadalmi és politikai ellentétekben előbb-utóbb mindenkinek színt kell vallania. Hogy e színvallásból református egyházunk szellemileg és számszerűleg ne megfogyatkozva, hanem legalább is eddigi helyét megőrizve kerüljön ki, az tőlünk nevelőktől, tanítóktól, tanároktól is függ. És éppen itt kapcsolódunk bele a jelenben végzett munkánkkal a jövő szolgálatába. Mint mindig, most is az ifjúságra épít, és számít minden világnézet. A hitlerjugendektől, a balilláktól stb.-től várják az új állami rend betetőzését, mert őket már kiskoruktól ebben a szellemben nevelik. Nekünk egyik sem lehet eszményképünk. Mi sajátos, mindentől elütő fajiságunknál, történelmi múltúnknál és földrajzi, néprajzi helyzetünknél fogva csak mindezeket tekintetbe vevő magyar ifjúságot és ezen belül a magyar fajjal vér és lelkiség szerint teljesen megegyező református ifjúságot nevelhetünk, és kell nevelnünk. Olyan református ifjúságot, amely felnőve, necsak élje, és megszínesítse a magyar életet, hanem a benne levő faji és kultúrértékénél fogva vezető szerepet is tudjon vinni éppen úgy, amint tették nemzetünk javára iskoláinkból kikerült nagyjaink. Már az iskolában tudatossá kell bennük tenni, hogy nekik, bárhova kerülnek is az életben, példaadóknak kell lenniök, mert erre mintegy predesztinálta őket református magyar voltuk ; hiszen mi legalább 90%-ban vérszerinti magyarok is vagyunk; vallásunk pedig a történelmi magyar lelkiség tükre. (Mind a két igazságot erősebben kell megértetni, mint eddig tettük ; nem ellentétkeresés ez magyar és magyar között, hanem a tényleges igazság bátor kimondása.) Tehát nem új tantervtől, nem attól, mit, mennyit és hogyan tanítunk, függ elsősorban iskoláink jövője, hanem attól, hogyan neveljük a reánk bízott jövendő egyháztagokat és a magyar élet továbbvivőit? Oly kérdés ez, amit nevelői rend, tanítók és tanárok a legnagyobb odaadással is csak szolgálhatnak, de a cél és eszközök megállapítására össze kell fogni egyházunk legjobbjainak. Vallásunk lényegét, egyházunk múltját, fajunk sajátságait és a jelen viszonyokat világosan látó legjobbaknak kell megállapítani a református nevelés célját és hogyanját. Nekünk, nevelőknek, pedig ezt nem módszerként, hanem lelkünk diktálta kötelességként kell igyekeznünk valóra váltani; de ez csak akkor teljesedik be, ha ebben a munkában egyházunk minden tagja, egyházi-világi, szülő, nem szülő egymást támogatja. Ennek mintegy előkészítője lenne a Nagy Miklóstól javasolt református tanügyi kongresszus, amit azonban én fenti cél érdekében nevelésügyi kongresszusnak neveznék. Ezen a kongresszuson résztvennének a nevelőrend kiküldöttein kívül az egyházak papi és világi képviselői is. Ez utóbbiak főfel
