Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 2. szám - Fehér Gábor: A szelekció
78 Fehér Gábor: A szelekció. több méreteket ölt. A közép-, fő- és szakiskolák nagyüzemekké fejlődtek ; ontják a diplomás ifjak ezreit, akik az elhelyezkedés reménye nélkül a lelki anarchia és a jellemromboló szolgai megalázkodás érzései között imbolyogva, társadalmunknak ma egyik legveszélyesebb és egészen reménytelen baját jelenítik meg ; olyan bajt, amely évről-évre nő és fejlődik — egy beláthatatlan vég felé. A szelekció hiánya a múlt századból örökölt baj. De ezelőtt egy félszázaddal korán sem volt olyan jelentősége, mint ma, sőt ha a kérdés erkölcsi oldalától eltekintünk, praktikus szempontból még jogosultnak is volt mondható. A XIX. században rohamosan fejlődő gépkultúra ugyanis annyi lateinert igényelt, hogy az iskolák ennek a mindig növekvő igénynek csak úgy tudtak eleget tenni, ha a tanulókkal szemben való követelményeiket redukálták. Sok volt az állás, kevés az ember. Mindenkire, aki végzett, biztos állás várt, sőt ke- vésbbé fontos helyeket képesítés nélküliekkel is kénytelenek voltak betölteni. A közszellem követelte az iskoláktól, hogy minél több alaki képesítéssel bíró embert adjanak a köznek, ha a képzettség nívójának rovására ment is a dolog. Ez a helyzet akkor is kárhozatos és vészes következményű volt. De mit mondjunk a szelekció hiányáról ma, amikor a kiadott diplomák tömege valóságos társadalmi csapás, amely egyéb kihatásai mellett lehetővé teszi azt is, hogy az Istentől szellemi pályára elhivatott ifjú elkallódjék, míg tehetségtelen társa protekcióval irányító helyre jusson. Nagy csapás ez a lehetőség nekünk, akik kis nemzet vagyunk. Nálunk minden helyet a legkiválóbb embernek kellene betölteni, hogy a versenyt, amelyben kis számunknál fogva le kell maradnunk, a minőség magasabbrendüségével állhassuk meg. De azt hiszem, ezek az érvek nyitott ajtót döngetnek, mert hiszen nincsen ma már olyan tényező—beleértve még a szülőket is—, amely általánosságban, elvben ne helyeselné és ne óhajtaná a szelekciót. A rejtély éppen az, hogy van egy nagyfontosságú pedagógiai kérdés, amelyben mindenki egyetért, és amelyet — úgy látszik — még sem lehet megvalósítani. Azt hiszem, érdemes szembenézni azokkal az akadályokkal, amelyek annyi jóakarat és igyekezet érvényesülését mindezideig olyan könnyedén meg tudták akadályozni. Az osztályozó tanárról a társadalomnak meglehetősen romantikus fogalma van. Az osztályozó tanár e szerint valami félelmetes, titokzatos szeszélvű lény, aki olympusi magasságból bizonyos rosszindulatokkal, legfeljebb nemtörődömséggel nézi a diákok igyekezetét, és függetlenül mindentől osztogatja a jó vagy rossz jegyeket aszerint, hogy rokonszenves-e előtte a növendék személye vagy sem. Minden tanár tudja, hogy ennek a képnek éppen az ellenkezője az igaz. Nem hiszem, íiogy túloznék, amikor azt állítom, hogy a mai tanárság valósággal fél az osztályozástól, s osztályozó értékelése közben valóságos nyomása alatt áll a körülötte levő társadalomnak,
