Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 8. szám - Kónya Sándor: Az Országos Református Tanáregyesület XXXII. rendes közgyűlése
378 Kónya Sándor : A r Országos Tanáregyesület XXX11. rendes közgyűlése. A közgyűlés középponti gondolatköréhez a bevezető előadást a közben beteggé lett Bódy Dénes sárospataki vallástanár helyett dr. Soós Béla tartotta „Hogyan lehet bevonni református kartársainkat a vallásos nevelésbe?“ címmel. Szellemes ötletek („a vallástanár olyan költő, amilyen egy pap lehet és olyan pap amilyen egy költő lehet“ [Ravasz], ,,a vallustanár iskolában prédikál, szószéken tanít“), saját és mások érvelése alapján megállapítja a rég ismert, de eléggé sohasem követett igazságot, hogy a vallástanár önmagában képtelen és elégtelen a tanulók vallásos nevelésében, ebben a nagyon bonyolult nehéz munkában döntő tényezővé válásra : oda minden tanár segítő támogatása szükséges. De éppoly világosan állítja oda a tételt, hogy a feladat végzését és megoldását egyetlen világos és őszinte látás irányíthatja, Ez az, hogy „a tanárt nem a hitéleti nevelés munkájába kell bevonni, hanem a krisztussal való közösségbe. Nem tőle különálló munkasor munkásává kell őt tenni, hanem engedni kell, hogy a Szentlélek benne is hitvalló erőket építsen fel“. Mert — „a legkínosabb pontot“ érintve református középiskolában elképzelhetetlennek tartja a folytonosan megújuló igazgatói jelentéseket a tanárok „kegyes életéről“; elképzelhetetlennek a vitát is, hogy köteles-e a tanerő istenitiszteleten résztvenni, túlórának számít-e az? stb. Ez az a terület, amelyen látszateredmények nemcsak hogy semmit sem érnek, nemcsak nem teremnek gazdag gyümölcsöt a szitán átlátó tanulók lelkében, hanem gyakran lesznek szelíd esetben a közönynek, súlyosabb esetben a vallás és egyház iránti ellenséges gondolkodásnak, sőt gyűlöletnek szomorú termőtalajává. Ezen a területen a felügyeletnek is lehetnek talán kedvező megállapításai, de ha valaki Krisztusnak nem igazi katonája, azt — azonkívül, hogy az Úr tudja — a diák a legügyesebb palástoláson és látszaton keresztül is megérzi. Ezért a „hitéletre, vagy vallásos életre nevelésnek a kiinduló pontja a magunk nevelése.“ Részletes tervvel előadó nem jöhetett. De az említett vezető gondolaton kívül több megállapítása irányító lehet az elkövetkezendő munka módszerében. Mivel a vallásos élet megnyilvánulásának egyik lényeges jellemzője az önkéntesség, a természetesség — mondja egyik- megállapítás — nem lehet cél, hogy a tanárság és ifjúság együttes munkáját a vallásos közösség külső erejének a megmutatására, ünnepélyes istentiszteleteken ifjúság és tanár hivatalos kirendelésében mutatkozó eredmény, általában bemutatások, kézzelfogható eredmények elérésére használják. Az eredménytelen, vagy nem megfelelő eredményű iskolai vallásos nevelésben — mondja a másik megállapítás — az egyház közszellemét is terheli felelősség, mert meg kellene értenie, hogy „vétkes könnyelműség odaengedni még nagy nevelő képességű nevelő erőket is, ha lelkűk nincs vallásosan hangolva.“ De ha az előadás részletes tervezet kidolgozását s a kivitel módozatainak a megbeszélését ezután következő feladatnak jelzi is, egy gyakorlati kérdésre most rámutat. Gyakorlati munka egy ágául szerinte a bibliakörök munkája mutatkozott és látszik is jónak. De a konferenciák és missziós munkások munkájából leszűrődött
