Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 8. szám - Bartók Miklós: Fegyelem és világnézet
362 Bartók Miklós: Fegyelem cs világnézet. hogy a régi tekintélyek romba dőltek, s az emberek kétségbeesetten kapkodnak új tekintélyek után. Mindegy, hogy micsoda, csak ki legyen kiáltva, nincs idő a bírálgatásra, mert a kritika hűvös szele tovarebbenti a tömjénfüstöt, az emberek pedig' nem élhetnek töm- jénezés nélkül. Ugyanilyen szimptóma az is, hogy megrendülvén a hit a rajtunk kívül eső világban, az ember önmagába fordul, s babonás hittel állítja önmagát minden tekintély elébe. Tekintély lesz a kor, amelyben él, s minden előző kornak el kell tűnnie a világból, tekintély lesz a divat, amelynek éppen ő hódol, s minden más irány őrült vagy bűnöző. Önimádatát átvetíti embertársaira, s tekintély lesz maga az ember azáltal, hogy vele kapcsolatban áll, de nevetség tárgya mindenki, kiknek seregét nem tudja áttekinteni. Nem célunk történetfilozófiai fejtegetésekkel késleltetnünk a végső konklúziókat, mert akkor szinte minden évszázadnak kimu- tathatnók e válságos éveit; ezek a történelem pubertás-korai, melyek éppoly jellemzőek magára a történelemre, mint az egyes emberre. Pythagoras megdönti a régi természetbölcselők tételeit, erre jönnek a szofisták, akik a helyett, hogy a régi helyébe újat alkotnának, minden igazság létezését kétségbe vonják. Copernicus megdönti a geocentrikus világfelfogást, erre jön Giordano Bruno, aki pantheizmusával letagadja az egyetlen és személyes Istent. A XVIII. század felvilágosodott írói támadják a tömegeket elnyomó rendi kiváltságokat, mire a nagy forradalom kivégez minden kiválóságot, még akkor is, ha a tömegek javára vannak. íme, az átmeneti korok mult-letagadása, a tekintélyrombolás ragályossága, melyek az új világok születéselőtti vajúdásai. A szofisták halomra döntenek minden igazságot, erre Sokrates kiadja a jelszót, hogy ismerd meg önmagad ; ami a világegyetemben összeomlott, azt az ember magában keresi. A középkori nagy intézmények bomlása után senki sem gondol új pápaságra és új császárságra, hanem jön a renaissance és a humanizmus, mely az embert állítja a felborult világ helyébe. Az újkori filozófia nem tud dűlőre jutni a világ lényegének felismerésében, mire Kant hátat fordít az egész világnak, s azt kutatja, hogy mi az ember önmagában. A naturalizmus holtpontra jut a világ ábrázolásában, erre a modern művészet gőggel kicsinyli le a külső világot, s az egyéni látást helyezi fölébe. Ezek példák a kiforratlan korok szubjektivizmusára, mely éppoly kísérő jelensége a történelem meghasonlásának, mint a testi betegségnek a láz. A felsoroltakkal nem értékeltünk, mert a forrongásból új világ születik, arra szükség van, mint mindenre, amely a Nap alatt, vagy fölötte történik. „Mit rontni vágyói, szép és nemesnek új csirája lesz“ -— mondja Madáchnál az Űr s az egész történelem. De amikor azt látjuk, hogy a mai pedagógia — vagy ma talán már csak a túlzásai — a régi módszerekkel való könyörtelen szakítás, a gyermek egyéniségének trónusra való ültetése által különbözik a régitől, nincs-e okunk azt állítani, hogy ezek korunk forrongásának jelei,
