Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 7. szám - Megjegyzések
326 Megjegyzések. valóban érték ; csak arra nem gondolnak, hogy minél szellemibb valamilyen tudattartalom, annál kevésbbé lehet kötelező módon másokkal közölni. A kötelező olvasmányok pl. többnyire időálló irodalmi értékek, de a tapasztalat azt bizonyítja, hogy kötelező jellegük miatt éppen ez az értékük veszti el ható erejét; ha el is olvassák őket, elzárják előlük szívüket a diákok, s lehet, hogy ez az elzárkózás egész életükre kihat. Még fokozottabb mértékben mutatkozik meg ez az igazság a vallásos életben. A diákok nagy többsége, mihelyt elhagyja a középiskolát, abbahagyja a templombajárást is. A látszat-eredmények tehát azonnal összeomlanak, mihelyt a kényszer megszűnik. A nevelés magasabb érdekei szempontjából tehát káros az önkéntesség elvének és az ezzel együtt járó személyes lelki ráhatások módszerének rohamos térvesztése. Mivel itt az egész magyar nevelésügy közös értékei forognak kockán, kívánatos volna, ha minden magyar pedagógus tisztázná maga előtt ezt a kérdést, s azután felvenné a küzdelmet a maga hatáskörében ez ellen a korszellem ellen. Mégis ha azt kérdem, kiktől várhatnék elsősorban az önkéntesség elvének minél nagyobb területen való érvényesítését, történelmi és lelki okok alapján a prot. iskolák tanáraira kell gondolnom, hiszen a reformátorok szakítottak az egyházi élet „kötelező“ külső normáival, iszonyodtak a hitnélküli egyháziasságtól, s Kálvin nemhogy kötelezővé tette volna az úrvacsoravételt minden „református“ számára, hanem még távol is tartotta azokat az Ür asztalától, akik erre a kiváltságra méltatlannak bizonyultak. Van azonban nekünk Luthernél és Kálvinnál magasabb fórumunk is, a Szentírás, illetve Jézus Krisztus. Ő tudatában volt annak, hogy az az örömhír, melyet hozott, a legnagyobb érték a világon ; kívánta is, hogy minél több ember értesüljön róla (ezért adta ki a missziói parancsot), de arra sohasem gondolt, hogy a politikai hatalom eszközeivel kötelezővé tegye a hegyi beszédben felvázolt „vallás-erkölcsi“ életet, pedig egyszer a koronát neki is felajánlották. Pápa. Dr. Szabadi Béla. Latin szakos tanár óralátogatása az elemi iskolában. Mindnyájan tudjuk, tapasztaljuk, hogy milyen nehézségekkel kell meg- küzdenünk, ha a latin nyelv nagy épületének alapjait próbáljuk megépíteni az elsőosztályos kisgyermek agyában. Különösen a vidéki iskolákban van ez így, ahol nagyobbrészt egyszerű emberek gyermekeiből adódik a tanulóanyag. Ezek nem a középosztályhoz tartozó család művelt levegőjéből kerülnek ki. Az I. osztályos tanulók egy nem is jelentéktelen része az ismeretlennek kijáró kíváncsisággal vegyes szent borzadással tekint a latinra. Hosszú hetek telnek el, amíg az osztály valamennyi tagja tudatára ébred annak, hogy ő most tulajdonképpen valami idegen nyelvet tanul. A magyar és latin nyelv egyelőre valami furcsa káoszba olvad össze előtte. Erre vonatkozó konkrét adataink közül csak kettőt idézek. F. G. I. osztályos tanuló október vége felé írt dolgozatában „occupabant“ helyett ezt írja : „elfoglaltábant“, Cs. J. pedig így : „filii And voltak“. Igaz ugyan, hogy mindkettő igen gyenge tanuló, de számolni kell azzal, hogy az osztály egy nem csekély hányada gyenge, s ezekhez is közel kell férkőznünk. Az ékezésről, a szünet nélküli való figyelmeztetés ellenére is, igen nehezen szoknak le sokan, s az „eciam“, „lektum“, „filiusz“, szavakkal is sokszor találkozunk. Hogyan kellene áthidalni azt a nagy zökkenőt, amely az I. osztályban a gyermeket éri, elsősorban a latin órákon? Ügy, hogy a latint nem tanítjuk I. osztálytól fogva, hanem esetleg a harmadiktól, amint azt a reálgimnáziumok tették? Nem ! A latin nyelv I. osztályos anyagának felfogására igenis képes a diák, hiszen csak az év elején, az első két-három hónapban tud nehezen a rendes kerékvágásba illeszkedni.
