Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 7. szám - Megjegyzések
Megjegyzések. 327 De hát végül is : ki, mi felelős itt a zökkenőért? Hogy lehetne ezt elkerülni? Jónéhány tanárral beszéltem már erről az elemi és gimnázium közti zökkenőről, és kivétel nélkül mindegyik az elemi iskolát, a tanítókat okolta, kétségbevonva azoknak alapos képzettségét, komoly didaktikai készségét. A tanítók hibája — mondták —, hogy a középiskola és az elemi közt ür tátong. Kíváncsiságtól űzve, és az „audiatur et altera pars“ elve alapján meglátogattam néhány órát teljes egészében a helybeli evangélikus és állami elemi iskolák IV. osztályában. És amint múltak a percek (földrajz és magyar órán voltam), mindig erősebb és erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy nem az elemi iskola, nem is a tanító hibás a zökkenő miatt, hanem — nem akarok senkit sem megbántani, hiszen amikor e sorokat írom, elsősorban magamra s a velem egykorú, fiatal tanárokra gondolok — a tanár. Egészen más világ az elemi iskola IV. osztálya. Alig hasonlítható össze az első gimnáziummal. De nem oktatják rosszul a kis elemi iskolai diákot ! Hangsúlyozom, hogy mindkét órára meglepetésszerűen mentem be, előzetes bejelentés nélkül, tehát az órák semmiképpen sem adhattak hamis képet az osztály tudásáról. A meglátogatott órákon a tanulók remek tájékozottságot árultak el Magyarország föld- és néprajzi, gazdasági viszonyairól, a sűrűn alkalmazott kapcsolások pedig megmutatták, hogy jelentős fogalmaik vannak nagy íróinkat, költőinket, történelmünket illetőleg, sőt az óra második felében azt is tapasztalhattam, hogy appercipiáló képességük tökéletesen működik, — de ízig-vérig gyermekek, s amit tudtak, a legegyszerűbbtől a legnehezebbig az ü nyelvükön s az ő fegyelmezettségükhöz, illetve a felnőtt ember szemével nézve : fegyelmezetlenségükhöz mért eszközökkel lehetett és kellett nekik megtanítani. És ott követi el a tanár a hibát, leginkább persze a fiatalabbja, akinek még nem volt módjában két-három ízben I. osztályt tanítani, amikor az év elején a „tanító bácsi“-hoz szokott, testestől-lelkestől elemista kisgyermeket bele akarja nyújtani az idegen nyelv, s bele akarja szorítani a gimnáziumi fegyelem Prokrusztesz-ágyába. Megkívánjuk, hogy már az első óráktól fogva felfogja a gyermek a tananyagot, s ha a „tanító bácsi“-hoz szokott kisgyermek a tanár kérdésére végre már felelni képes, s e miatti túláradó boldogságában. mielőtt még kis kezét egészen felnyujtaná, közben kiabálja mondanivalóját, ezt igen sokan fegyelmezetlenségnek minősítik. A mintaszerű csendben, rendben ülő gyermek figyelme, ki tudja, hol, de a mondanivalóját esetleg közbekiáltó, a pádból talán ki is ágaskodó elsőosztályos esze biztosan az órán, a tárgyon jár. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az osztály okvetlenül zsongó méhkashoz hasonlítson, hiszen tudom, hogy a tanárnak s az esetleg szerényebb, csendesebb tanulónak a dolgát is megnehezíti ez, ha állandóvá, leküzdhetetlenné válik. De igenis az a szerény meggyőződésem, hogy a tanárnak az első osztályban két-három hónapig „tanító bácsi“-nak kell lennie, négy éven át az elemi iskolába gyökeredzett gyermekkel a tanító nyelvén kell beszélnie. A fiatal tanárnak azonban, akinek nem volt még alkalma éveken keresztül elsőosztályosokat tanítani s így a maga és az ő kárukon tanulni, feltétlenül szükséges volna látogatni az elemi iskola IV. osztályának óráit. (Üjabban ezt hivatalos helyről is ajánlják.) S ha az állam kötelezné a kezdő tanárokat, hogy az elemi iskolában néhány héten át látogassanak, sőt ott esetleg három-négy órán át tanítsanak is, akkor egészen biztos, hogy a IV. elemiből a gimnázium I. osztályába fellépő kis gyermek tanítása sem neki, sem a tanulónak nem fog zökkenőt, megnemértést okozni. Orosháza. Frenyó László.
