Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 1. szám - Dr. Zelenka Margit: Nyelvtisztasági munka az iskolában
Dr. Zelenka Margit: Nyelvtisztasági munka az iskolában. 19 vünk fejlődését figyeljük, szembetűnik az a belső ellentmondásszerű tény, hogy idegen, vagy idegen származású, tehát a szó szoros értelmében „magyartalan“ szavak azóta furakodnak, tolakodnak be nyelvünkbe, mióta csak nyelvünkről tudunk. Természetes is ez, hisz mióta népünk új, meg új művelődési elemekkel gazdagodik, azóta veszi át az illető új fogalommal együtt annak nevét is, mely természetszerűleg idegen. Már a nomád élet szavai közt idegenek a „borjú“, „ökör“, „tulok“, „ürü“ ; ugyancsak bolgár-török eredetűek a földmívelő élet első nyomai: „aratni“, „sarló“, „tarló“, „boglya“, „őrleni“. Iráni a perzsa ,,kareta“-kard, az asszony : ,,úrnő“-értelemben. Csak utalok a későbbi művelődési rétegekkel együtt nyelvünkre ülepedett szócsoportokra : a szláv és latin ,,christian“-szóra, a német ipari élettel együtt beözönlött kifejezésekre a legutóbbi korig : „sparherd, rigli, masni“ stb. Folytathatnék a felsorolást napjaink új idegen szavainak idézésével : „rádió, antenna, kurblizni, startolni“, no és az elmaradhatatlan „wikend“ és „hepiend“ is idekívánkozik. E szerint tehát a nyelv életének természetes folyamata volna az, hogy idegen szavak kerülnek bele, mint jövevényszavak, ezek meghonosodnak, esetleg hangzásukban is hozzásímulnak a befogadónyelv szelleméhez, magyarban pl. annak hangrendjéhez : „Miloszt- ben, milosztban, malasztban.“ Vagypedig megőrzik a maguk teljes eredetiségét, de ennek ellenére is bejészkelődnek, és itt következik az első méltatlanság, ami a betelepülő részéről éri a vendégszerető magyart : pl. frisch, friss, amit a mássalhangzótorlódást mai napig sem tűrő göcseji jó zamatosán ,,viris“-nek ejt. De hol van hát a kívánatos betelepülés és a jogtalan garázdálkodás határa ? Ott, ahol az állam, a nemzet életében is határt vonnak az írott jogi- és az íratlan erkölcsi törvények : a magyar nemzet közösségéhez testben-lélekben, munkában és véráldozatban hozzásimuló telepesek és a betelepüléskor élvezett vendégszeretettel csúfosan és becstelenül visszaélő, a magyar ellen acsarkodó, első adott jelre, trianoni erőszakra a magyart hűtlenül cserben hagyó, sőt vesztére törő nemzetiségek közt. Valóban nincs okunk, sőt módunk sem arra, hogy a meghonosodott és nyelvünk szellemével összeforrott, művelődéstörténetünk rétegeződését mutató jövevényszavakat kerüljük, amilyenek pl. „templom, iskola, ablak, kereszt, zsinór“, sőt „perec és pár“ ! De annál több okunk van arra, hogy azokat a szavakat, melyek betolakodása egy-egy jó magyar szótól veszi el a megélhetési lehetőséget, kiszorítva azt a nyelvhasználatból, hogy az ilyen betolakodottakat kíméletlenül irtsuk, mint pl. „zsúr, spórolni, apprechendálni, retikül, prédikáció, abnormis, intuíció, adjunktus“ stb., stb. és — sajnos — újra stb. Hogy ez jogosult álláspont, azt úgy hiszem, minden értelmes és hazafias magyar érti és érzi. De most az a kérdés következik, hol lehet tehát a „pár“ és a „zsúr“ közt határt vonnunk ? Ha ezt lehet, miért nem szabad azt ? És erre a legkönnyebb felelet kétségtelenül az volna, hogy „hát az a nyelvérzék dolga“. A „pár“ már 2*
