Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 2. szám - Dr. Harsányi István: Gúny, féltékenység, közömbösség és a nevelő
Dr. IIarsdnyi István: Gúny, féltékenység, közömbösség és a nevelő. 7Í) álló magyar irodalomtanár pl. az, aki bosszankodik a miatt, hogy egy orvos, vagy mérnök, vagy pl. egy természetrajztanár sokat olvas, nagy irodalmi érdeklődéssel csiszolt ítélőképességre tett szert, s megvan az írókról, korok ízléséről, értékéről a maga határozott véleménye. Hiszen ezekben a megnyilatkozásokban saját életcéljának egyikfajta megvalósulását: irodalmi fogékonysággal és ízléssel rendelkező közönség megteremtését kell látnia. A nevelő ösztönösen arra törekszik, hogy a társadalom, az emberiség minél több tagját valóban nevelő tényezővé tegye, merthiszen az ő ideálisan elképzelt nevelői munkája csak akkor lehet igazán eredményes, ha ellentétes, antipedagógus erők helyett pedagógus erők igyekeznek diadalrajuttatni az ő eszméit, célkitűzéseit. Itt azonban ki kell térnünk egy látszólagos féltékenységi mozzanatra. Arra, mikor egy nevelő azért „féltékeny“ valakire, mert az hite szerint lerontja az ifjúsággal való foglalkozás közben azt, amit ő tiszta pedagógiai eszközeivel és céljainak szemmeltartásával féltő gonddal építget. Át kell azonban látnunk, hogy itt nem pedagógus féltékenységről, hanem egyszerű, hétköznapi féltésről van szó. Ez a magatartás pedig éppen annyira igazolt és természetes, mint amennyire lehetetlen és abszurd dolog a pedagógusféltékenység. Közömbösség, érdeklödéshiány. Csaknem az előbbihez hasonló eréllyel kell kijelentenünk, hogy a közömbös, a széleskörű érdeklődés hiányával megvert (cinikus) emberek nem lehetnek jó nevelők. „Nem érdekel !“ Hányszor halljuk ezt a gyakran őszintén, gyakran képmutatásból előbuggyanó kijelentést mindenféle embertől, sokszor tanároktól is. Pedig milyen sajnos háttere van ennek ! Annyit jelent, hogy : nem érzek ezzel vagy azzal a dologgal semmi közösséget. A nevelőnek azonban föltétlenül az emberi élet totalitásának megismerésére kell törekednie. Mert hiszen egyáltalában nem közömbös tudnunk azt, hogy ki hogyan érez, hogyan gondolkozik, reagál isteni és emberi dolgokra. A tanár, a nevelő magatartása legyen az életteljes, őszinte érdeklődés. Semmi sem lehet közömbös számára. Minden fölé rokonszenvvel kell hajolnia. Ha nevelő vagyok, mindenben és mindenkiben keresem és megérzem egy kicsit önmagamat. Minduntalan ráismerek önmagámra, arra, ami bennem van, ami valaha megvolt bennem, az örök emberire. Hideg, távolságtartó — tárgyakkal és emberekkel szemben egyaránt — lehet talán egy tudós : a tanár, a nevelő soha. A tanárban meg sem szabad fogannia ennek a kijelentésnek : ez vagy az a dolog nem érdekel. Közömbösen, érdektelenül és álmosan nem taníthatja senki jól sem az első déklinációt, sem Verres „műpártolását“, sem Pázmány Pétert, sem az osztható és oszthatatlan számokat, a logariti- must, vagy a differenciálszámítást. Átélési készséggel kell rendelkeznie a magyar nyelvtan, a mesék világa, az ízlésfajok, Balassa, Arany, vagy Adyval kapcsolatban egyaránt. Örökös hangulati és élményi adaptálódási készségre van szüksége a tárgyhoz, az emberek
