Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 10. szám - Dr. Madai Pál: A munkaiskola elve a történettanításban
Dr. Madai Pál: A munkaiskola elve a történettanításban. 45«) módszert eredményezhet, mint ahogy a régi, lekicsinyelt, sőt megvetett módszeres eljárásnak jól megítélt, konkrét helyzetben való alkalmazása a legkielégítőbb megoldásra, legkedvezőbb eredményre vezethet. A történettanítás művészete, és nevelőhatásának ereje éppen abban rejlik, hogy a tárgy töméntelen ismeretanyagának és a tanulók megszámlálhatatlan változatban jelentkező ad hoc lelki tartalmának előre meg nem állapítható alakulása szerint megtudja-e választani és tudja-e spontán alkalmazni a történettanár a leghatékonyabb eszközöket a nevelőoktatás minél tökéletesebb megvalósítása érdekében? Idézett cikkében helyesen állapítja meg Somogyi, hogy ,,a munkaiskolával kapcsolatban hangoztatott elvek csak okkal-móddal, mérsékelten alkalmazhatók, és a régi iskola hagyományos tanalakjai is megfelelőek a maguk helyén alkalmazva. A sokat ócsárolt előadó tanalak is bizonyos helyen a legmegfelelőbb lehet. Amikor a történelemtanár annyira kárhoztatott közlő előadása után a tanulók könnybelábadt szemekkel, lelkűk mélyéig meghatva és napokra lenyűgöző élményekkel eltelve hagyják el az iskolát, az ilyen történettanításnak bizonyára nem csekélyebb az értéke, mintha a történelem órán jól-rosszul sikerült rajzolással és dramatizálással darabokra törjük az egységes történeti szemléletet“. ❖ A munkaoktatás elvének alkalmazása közben fontos szerepük van a szemléltető eljárásoknak is. Amint láttuk, a természettudományi ismeretek megértését a természetben mindig megtalálható élettelen vagy élő tárgyaknak, előállítható tüneményeknek bemutatásával, külső szemléltetésével végezhetjük, az egyetlen egyszer lefolyt történeti valóság azonban csak a reánk maradt jelekbe zárt jelentések alapján rekonstruálható és érthető meg, azért a történeti szemléltetés lényegében sohase lehet a tanulók érzékei elé állítható közvetlen, hanem csak közvetett, ú. n. belső szemléltetés. A történeti múltat a lényegét alkotó szellemi tartalmával a valóságban és a maga egészében sohase mutathatom be, legfeljebb csak a reá vonatkozó, vele összefüggő emlékeket. Ezek között kétségtelenül legfontosabbak az egykorú, vagy közelkorú írott emlékek, az ú. n. történeti források. A történeti források a történeti megértés szempontjából a jövendő nemzedék számára tulajdonképpen ugyanazt a szerepet töltik be, mint a tanulók számára a tanár elbeszélése. A múlt friss, színes, életteljes, közvetlen átélése legteljesebben kétségtelenül ezen az úton történhetik. A kútfők alapján végbemenő, közvetlen multátéíés azonban egyedül a történetíró osztályrésze lehet, míg a középiskolai történettanítás mind a tanulók szellemi színvonala, mind az idő rövidsége, esetleg a népes osztályok miatt elsősorban csak a történetírók által rekonstruált múlt közvetítését vállalhatja a tanulók kezébe adott tervszerű vezérfonál, a tankönyv, irányítása mellett. Az egyes munkaiskolái módszerek túlhajtásával bevezetett s már az egyetemek történeti szemináriumainak feladatkörébe tartozó „kutató munkát“
