Protestáns Tanügyi Szemle, 1937

1937 / 10. szám - Dr. Madai Pál: A munkaiskola elve a történettanításban

45Ö Dr. Madai Pál: A munkaiskola elve a történettanításban. tanítás nem nevelő eszköz, hanem csak holt ismerettömeg lenne. A tanítás folyamán éppen a történeti élet jelenben tanító és jö­vőbe mutató értékének tudata a tanár és tanuló érdeklődésének eleven rugója. Az aktuálitás elvének munkálása a legtermészetesebb lélektani és ismeretelméleti alapokon nyugszik. Ha a múltat a jelen ismeretének építő köveiből rakhatom össze, a rekonstruált múlt lelki tartalma önkéntelenül a jelen hasonló problémáit idézi fel. A jelenre és jövőre irányuló nevelőhatás fokát éppen azért az dönti el, hogy az életből, olvasmányaiból, más tárgyak ismeretanyagából a jelen megoldásra váró kérdései közül mennyi és milyen mértékben jutott a tanuló leikébe? A történettanár főkép a hazafias, vallásos (egyházi), szociá­lis, állampolgári, gazdasági, kulturális vonatkozású történeti anyag tárgyalása közben egyfelől az érdeklődés felkeltése útján a konkrét történeti ismeret spontán megragadását mozdíthatja elő, másfelől pedig a tanuló jövendő világ- és életfelfogására, meggyőződésének kialakulására döntő befolyást gyakorolhat. A jó tanár a boldog magyar jövőt megteremteni hivatott legnemesebb gondolatok, legszentebb eszmék és érzések fanatikus erejét, szilárd hitét, áldozat­kész akarását ekkor hintheti el a tanuló lelkében. És akkor lesz igazi nemzetnevelő, ha növendékéből a sorsdöntő nemzeti vágyak és célok munkálásában megalkuvást nem ismerő, következetes, erős- akaratú magyar férfit és nőt nevel. A munkaiskola elvének kialakulása folyamán a különböző lélektani, sőt világnézeti tanok követői a történettanításban is az új anyag feldolgozásának szélsőséges módjait próbálták meghonosítani. E túlzások középpontjában vagy a tanuló, vagy a tanár állott. Voltak, akik a munkaoktatás nélkülözhetetlen elemének tekin­tették a fizikai (manuális) munkafolyamatok állandó közreműködését, hogy a tudás nemcsak elméleti, emlékezeti, hanem mindenkor tapasztalati úton szerzett is legyen. Kemény papírból, agyagból, plasztilinből, vagy fából a kultúrtörténet legkülönbözőbb emlékeit (ősmagyar sátor, várak, csaták színhelye, ruhák, fegyverek stb.) készítették el, rajzolták vagy festették meg, hogy az ismeretszer­zést az érzéki élmény ereje megkönnyítse és állandósítsa. Nem gon­doltak arra, hogy ebben a munkában a „beszélő kéz“ gyakran éppen a lényegről, a történeti élményről tereli el a figyelmet, s munka közben a technikai és művészeti készség megszerzésére irányuló lelki törekvések lépnek előtérbe. Módjával koronként élhetünk vele, ha a történeti élmény domináló szerepét biztosítva látjuk, a manuális tevékenységnek ezt a módját azonban központi elvvé nem tehetjük. A szellemi öntevékenység túlhajtása főként az amerikai iskolákban jelentkezik. Itt a tanulók néha még témájukat is szabadon választ­hatják, a módszeres egység feldolgozásához bárhonnan szerezhetnek forrást; anyaggyüjtési, olvasási szabadságukat senki sem korlátozza, senki sem irányítja. Lehet-e itt a nevelési célnak tervszerű, tudatos munkálásáról beszélni? És hol van az a tanár, aki az ily módon

Next

/
Thumbnails
Contents