Protestáns Tanügyi Szemle, 1937

1937 / 10. szám - Ravasz Árpád: A jó tanár

Ravasz Árp id: A jó tanár.-134

időn át folytatott megfigyeléseim. A továbbiakban nevekre nem fogok hivatkozni.

Csak az lehet jó tanár, aki hivatásszerüleg választotta meg a pályáját, s valósággal lelki kényszerből lett tanár. Úgy hiszem, más ifjakat is befolyásolt a pályaválasztásukban az eszményképül választott tanáruknak a pályája, mintahogy engem is befolyásolt. Azzal a kész elhatározással mentem a kolozsvári Egyetemre, hogy a természetrajz-vegytan szakra iratkozom be. Mivel azonban nagyon szerettem a mostani szaktárgyaimat is, engedtem a néhai Kovács Dezső — későbbi kolozsvári igazgató — barátom rábeszélésének, s úgy választottam a magyar-latin szaktárgyakat.

Van-e valami része a tanár külsejének is abban a hatásban, amit a tanítványaira gyakorol? Gyermekkori megérzésemből tudom, hogy van. Egy magas, sugártermetű, elevenmozgású és kedves arcú embernek könnyebb megszerettetnie magát a tanítványaival, mint egy jelentéktelen külsejű embernek. De azt is gyermekkori benyomásaimból tudom, hogy a külső nem elsőrangú és nem döntő kérdés, mert hamarább megnyerheti a gyermekek bizalmát egy nem kedves arcú, esetleg rút ember is, mint a kellemes külsejű, abban az esetben, ha sokkal nagyobb mértékben rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek az igazi jó tanárnál elengedhetetlenek. Próbáljuk megállapítani hogy mik azok?

Elengedhetetlen feltétele a sikeres oktatói és nevelői munkának a jó kedély és a közvetlen természet. Nem volna szabad tanári pályára mennie annak, akiben ez a kettő nincs meg. Egeket hasogató tudomány, nagy műveltség soha sem pótolhat egy kis veleszületett jókedélyt s a leggyakrabban ezt követő közvetlenséget. Az, akinek az arcáról lerí a kedélytelenség és a rossz kedv, nem fog egészséges lelkű ifjakat nevelni hazájának a legjobb szándék mellett sem. Az ilyen ember nem fogja megnyerni tudni sohasem az ő kis embertársainak, a tanítványainak a bizalmát és szeretetét. Márpedig e nélkül az elindulás is hiábavaló. Csak ez a veleszületett és természetes jókedély teszi képessé az iskola és élet nehézségeivel állandóan küzdeni kénytelen tanárt arra, hogy ifjúlelkű és gyermeki kedélyű tudjon maradni még akkor is, amikor már az öregedés felé hajlik, s a feje szürkülni kezd. E nélkül nem tud lelkesedni egy bizonyos koron túl azért, amiért erre a pályára lépett, s amiért egyedül érdemes végig hűségesnek és fáradhatatlannak maradni : új, a mainál egészségesebb lelkű és testű generációt nevelni a nemzetnek s az emberiségnek. E nélkül végezhet hasznos és jó munkát hivatalszobákban, gépek között, de jó tanár nem lehet sohasem. Savanyú ember —- akármilyen kitűnő legyen egyébképpen — csak borút és ködöt terjeszt maga körül a tanteremben s az egész iskolában, márpedig a gyermeki lélek kinyílásához és egészséges fejlődéséhez derű és napfény kell.

Elengedhetetlen kelléke továbbá a jó tanár egyéniségének az, hogy a jókedély mellett legfőbb helyet foglaljon el lelkében mint