Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 1. szám - Szathmáry Lajos: Vakvágányon
30 Szathmáry Lajos: Vakvágányon. hadd hangsúlyozzam, hogy nem a tudnivalók mennyisége ellen emelendő itt óvás elsősorban, hiszen akinek van jó memóriája, az jelest, akinek nincs, elégségest kap, vagy a javítón szánják meg, hanem a megkövetelt tudás minősége értéktelen. Hallottam érettségi javító vizsgálatot, amelyen a mennyiséget illetőleg igazán minimális volt a bizottság igénye. A baj ott volt, hogy a jelölt ezzel az elnöki kézlegyintéssel csúszott át: No, Petőfi életrajzát azért elég folyékonyan elmondta. A történetből így : Hát a legfontosabb évszámokat mégiscsak tudta, menjen ! A latin szövegből csak szavakat ismert fel, összefüggésükre mindenütt a tanár vezette rá, végre a római katona íuházata egyes darabjainak ismeretével megérett. Matematikából a példát a tanár oldotta meg, az érettségiző csak igyekezett utánamondani a tennivalókat, s aztán j ól-rosszul elvégezte a mechanikus műveleteket. Fizika, német is így. Ezekben az esetekben nem ott volt a baj, hogy csekély anyaggal megelégedtünk, hanem ott, hogy néhány szó egymásutánjának ismeretét, az évszámokra való vizuális ráemlékezést, nyelv- és kulturaismeret helyett ennek hulladékcserepeit, behelyettesítések és szorzások szellemtelenül gépies végzését érettséget jelentő tudás minőségében fogadtunk el. Van azonban egy bölcs rendelkezés, mely szerint kell adnunk az ifjúnak szelleme érettségének próbájául egy ú. n. összefoglaló tételt is, hogy lássuk, van-e áttekintése az egész anyag fölött; vájjon ha valamely síkban átmetsszük ismereteinek kerek egészét, mint vásárláskor a dinnyét, akkor a találomra választott síkban, térben és időben megtalálja-e a szálak összefüggéseit. Ha megtalálja, érett, ha nem, éretlen. E kitűnő elgondolás sikerét azonban tönkreteszik bizonyos érettségi kompendiumok, amelyek az áttekintéssel járó termékeny gondolkodást elvégzik a diák helyett, s az ö számára megint- csak a memorizálás marad, ezúttal a tankönyve mellé még a kompendium gondolatmenetének a beemlézése is. Az eseménykapcsolatok új szempontú kikeresésével járó gondolattermelési próba helyett ismét csak homlokráncolást kapunk, egymás mellé tanult szavak sorrendjének előkotorászását az emlékezés meg-megrekkenő szekere fenekéről. Igazában tehát nem azt vizsgáljuk meg, hogy érett-é az ifjú, hanem azt, hogy tudja-e utánamondani, amit az érett embernek mondania kellene, tud-e úgy beszélni, mikéntha érett ember volna. Az iskola ezt a látszat-műveltséget adja ; nem csoda, ha az ifjú is erre a látszatra készül, de már nemcsak az érettségire, hanem ennek tanulságaként az egész életre vonatkozólag. S úgy fog majdan beszélni, mikéntha az tett volna. Íme, nem szállani tanítjuk meg a fiatal sast az ismeretek mezeje felett, hanem csak arra idomítjuk be, hogy melyik vezényszóra melyik dűlőn induljon neki holmi kilátástalan gyaloglásnak. Akad azért elnök, aki leállítja a felelőt, amikor az egy író vagy mű betanult méltatását kezdi hadarni, s e helyett már mégiscsak inkább versek vagy regények közelebbi ismeretét firtatja. A baj azonban ebben a jobbik esetben is ottmarad a mélyen: tartalmi részletekre
