Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 7. szám - Szele Miklós: A mai valláspedagógia főbb meglátásai
Szele Miklós: A mai valláspedagógia jobb meglátásai. 295 közösségben élnem. Nem hozzá kell az egyházhoz tartoznom, — élnem kell az egyházban. Ez pedig nem egyértelmű azzal a képmutatásra vezető beállítással, hogy a vallástanító „élő keresztyén“, vagy „a láthatatlan egyház tagja“ legyen, mert ez már nem esik emberi mérték és megítélés alá. Hanem egyszerűen azt jelenti, hogy a vallástanítónak aktív egyháztagnak kell lennie, akin meglátszik az a kegyelmi tény, hogy ő a Szentlélek által „aktiválva“ van. Ez pedig meglátszik abban, ha a vallástanító naponként hallja az olvasott, tanulmányozott, vagy hirdetett Igében Isten aktuális üzenetét, ha nem tud imádság és úrvacsora nélkül élni, ha naponként részesedik a bűnbocsánatban, és naponként előlkezdi a hit engedelmességének gyakorlását, ha nem fárad el a személyes bizonyságtevésben, és „nem teheti azt, hogy amiket látott és hallott, azokat ne szólja“, egyszóval ha aktuálisan tagja az egyháznak, annak a közösségnek, melyben Isten örök ajándékait a hit „in actu“-jában osztogatja állandóan a Szentlélek. Ha nem vagyok ilyen értelemben egyháztag, akkor semmi közöm a Szentiélekhez, akkor nem részesedem az egyházi közösség funkcionális nevelésének áldásában, nem vagyok Isten neveltje, nem vagyok „tanitvány“ — óh jaj, hogyan tudjak másokat „tanítvánnyá tenni“, ha magam nem vagyok az (Máté 28, 19)? Akkor az Ige, amit hirdetek, ítéletté változik énmagamra nézve. Akkor referálhatok ugyan tanítványaim előtt a tárgyamról hidegen, mint egy gép, vagy mű-lelkesedéssel, talán a legprecízebb fogalmakban és kifogástalan tudással, de személyes, benső részesedés nélkül ; ebben az esetben azonban tárgyam olyan külső teherré végzetesedik el rajtam, amely alatt elöbb-utóbb össze kell törnöm, tönkre kell mennem. Exisztenciális ügye tehát minden vallástanítónak, hogy naponként így imádkozzék : hiszek Uram ! légy segítségül az én hitetlenségemnek ! Isten funkcionális nevelésének nem okvetlenül van szüksége az én személyes nevelő munkámra, az én személyes nevelő munkámnak azonban föltétlenül szüksége van Isten funkcionális nevelésére, amelynek éltető áramkörébe nekem és növendékeimnek együtt és egyszerre kell belekapcsolva lennünk, különben egész vallástanításom puszta pedagógiai vállalkozássá süllyed, és mint ilyen, a levegőben lóg. Mert akkor magam akarom elvégezni azt, amit csak Isten végezhet el én általam, ha Vele összeköttetésben vagyok. Minden, külsőleg az egyházban, de lélekben az egyházon kívül működő vallástanítónak ez a tragikuma. Ezzel a katekhéta személyére vonatkozó kérdéskomplexumnak egyik leglényegesebb pontját érintettük. Most pedig összefoglalásul rámutatunk még egyszer a vallásos nevelés két szálára, amint magában az Evangéliumban összefonó" dottan jelentkeznek, mégpedig a funkcionális nevelés alapvető és elsődleges jellegének kidomborodásával (Máté 28, 18—20) : „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön (funkcionális nevelés). Azért elmenvén, tanítványokká tegyetek minden népeket (szándékos nevelés), megkeresztelvén őket Atya, Fiú és Szentlélek nevében, (funkcionális n.), tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit
