Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 1. szám - Dr. Zelenka Margit: Nyelvtisztasági munka az iskolában
Dr. Zelenka Margit: Nyelvtisztasági munka az iskolában. 2 I mányi órán, órán és óraközi szünetekben, iskolában és kiránduláson, munkánk közben és otthon, beszéd és írás közben. Ne sajnáljuk e cél eléréséért sem latbavetni teljes módszeres készültségünket. Gondoljunk e szempontokból is azokra a pedagógiai eszközökre, melyeket saját tárgyunk tanításában egyre alkalmazunk, melyeknek haszna és rég bevált módszere minden elméletben jártas és gyakorlatban ügyes tanár nélkülözhetetlen segítsége. Gondoljunk először is a példaadásnak páratlan hatására, ahogy a legújabb lélektani nyelvben mondják, „a tanár leikéből a növendék leikébe sugárzó fénykéve sugalló erejére“. Vigyázzunk mindnyájan legjobb tehetségünk szerint és állandóan arra, hogy növendékeink feltétlenül helyes és szép magyarságot halljanak tőlünk. Ez csak eleinte, az elhatározás pillanatában látszik nehéznek, de valójában csak egy kis önuralom, némi kis önfegyelmezés kérdése. És ha nehéz volna is, nem kötelességünk még nehézség árán is megőrizni anyanyelvűnk jogait ? Nem ugyanúgy kötelességünk ez, mint ügyelnünk arra, hogy szavaink szakszerűség szempontjából, tetteink erkölcsi szempontból, és mozdulataink, s minden megnyilvánulásunk a jó ízlés értékelése szempontjából helyesek és minden bírálaton felülállók legyenek. Kinek kell jobban eleget tennie a kanti követelményeknek a tanárnál, a nevelőnél? Kinek kell legesleginkább úgy viselkednie, ha nem a tanárnak, hogy bármely pillanatban példát vehessenek róla mások, mégpedig nem is akárki, hanem a legélesebb megfigyelő : a gyermek, a legérzékenyebb, legfogékonyabb és legszigorúbb bíráló, a fejlődő lelkű kis egyén, ki a mellett a nemzet, egyház és emberiség jövőjének letéteményese, sőt maga a jövendő. De az önfegyelmezésnek kellő fokát ezen a nyelvi téren is csak akkor érjük el, ha sohasem hagyunk fel saját magunkkal szemben érvényesített szigorunkkal. Magunk se beszéljünk iskolán kívül sem rossz szófűzéssel, ne utánozzunk (tanári személyiséghez különben sem illő önállótlansággal) a kevésbbé értékes irodalomból, a másod-, vagy többedrangú kulisszák világából, nyelvi eredetieskedést hajhászó ismerőseink ,,kiszólásai“-ból olyan magyartalan hangzású és szellemű szavakat, vagy szólamokat, melyeket az iskolában kerülni akarunk, s melyeket kerülnünk kell, ha nem akarjuk, hogy saját növendékeink azokat tőlünk hallva, egymásra mosolyogjanak, vagy hogy a nyíltszívű kicsinyek esetleg fel is mutassanak, hogy: „kérem, ez vagy az nem magyar szó“. Nem lehetünk tanár létünkre „augurra mosolygó augurok“, kik jóízűen ejtünk egymás közt, vagy mosolyogva fogadunk egymás ajkáról olyan szót, amilyent saját osztályunk „Szembe-őr“-e kicsiny társának hibául róna fel. Nem lehetünk e tekintetben sem meggyőződés- telen, lélek nélkül dolgozó munkások, kik miniszteri rendeletre, hivatalosan ugyan kerüljük, sőt irtjuk nyelvünk veszedelmét, az idegenszerűséget, de legbelsőbb szobánkba érve, munkaruhánkkal együtt, letesszük nyelvtisztító törekvéseink kényszerét, és boldogan ,,komótizálunk otthon különböző zsargonokban, mert elegünk volt abból a muszáj-szembézésből az iskolában“.
