Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 7. szám - Szele Miklós: A mai valláspedagógia főbb meglátásai
290 Szele Miklós : A mai valláspedagógia főbb meglátásai. egyházban-élésük egyet jelent a Krisztusban-éléssel, azaz a valódi vallásossággal. Mikor tehát megállapítjuk, hogy a vallástanításunk előtt lebegő eszmény, cél nem a „vallásos ember“, hanem az „egyháztag“, akkor az egyházat transzcendens értelemben vesszük, vagyis valóban Krisztus misztikus testét értjük alatta, olyan közösséget, mely a világban van, ámde nem a világból való, mely nem azonosítható maradék nélkül egyetlenegy empirikus felekezettel sem. Az „egyháztag“ tehát ebben az összefüggésben elveszíti megszokott és gyanússá vált külsőleges jurisztikus-liturgikus értelmét, és olyan méltóságot jelent, amely jóval magasabb, mint a „vallásos ember“. Jelent olyasvalakit, aki élő tagja annak az egyedülálló közösségnek, melyben Isten munkálkodott, munkálkodik és fog munkálkodni Igéje, sákramen- tomai és Lelke, által a mi lelkűnkben és életünkben. Olyasvalakit, aki üdvösségét és megszentelését Istentől kapja ingyen kegyelemből hit által, aki hitből igazul meg, de ezt a hitét is a Kijelentésből és a Lélek érintéséből nyeri isteni ajándékképpen, az egyház objektív közösségében, és nem maga csinálja magának egyénileg, nem a maga gyarló lelke „mélységeiből“ meríti. Hogy a vallástanítás melyik léleknél éri el ennek a magasabb értelemben vett egyháztagságnak a kinevelését, az persze nincs a vallástanító kezében ; ez egyedül Isten kezében van. De az bizonyos, hogy nekünk, mint „haszontalan szolgáknak“ (Luk. 17, 10), minden rendelkezésünkre bocsátott eszközt — ezek között a lehető legjobb vallástanítási „módszert“ is — mozgósítani kötelességünk e cél megvalósulása érdekében. És az is bizonyos, hogy a vallástanítás és minden világi pedagógia közötti lényeges különbség (amely a módszer különbözőségében is lépten- nyomon éreztetni fogja hatását) abban áll, hogy a keresztyén vallástanítás igazi célja nem az immanens értelemben vett „személyiség“, hanem a transzcendens értelemben vett „egyháztagság“ kinevelése volt mindig, és az is marad. 2. Vallásos élmény és egyházi közösség. Az „egyéni színezetű“ vallásos élmény kihangsúlyozása a szélsőséges vallási individualizmust és pszichologizmust arra ragadta a század három első évtizedében, hogy készségesen megfeledkeztek a vallásos élmény objektív előfeltételéről, az isteni kijelentés (Ige) transzszubjektív adottságáról, és egyedül magát az élményt értékelték a maga merőben szubjektív mivoltában, és pedig annál jobban, minél egyénibb, szubjektivebb és bizarrabb volt ez az élmény. (L. pl. Th. Leuschner, Die Religion der Kindheit, 1926.) Ez az irány lassanként a vallásos léleknek minden vallásos közösségből, elsősorban a Krisztus egyházának lélekközösségéből való teljes kiszakadásához, s ezzel együtt az egyház, a keresztyénség, a biblia és a történelmi kijelentés teljes semmibevételéhez, logikus folyományképpen a vallástanítás teljes elegyháziatlanításához, sőt egyházellenességéhez vezetett.
