Protestáns Tanügyi Szemle, 1937

1937 / 6. szám - Trócsányi Dezső: Középiskolai nevelés és zene

261

Trócsányi DezsőKözépiskolai nevelés és zene.

klasszikus magyar dalt. A klasszikus jelzőt nem úgy értem, hogy Beethoven, Schubert, Schumann méretű dalszerzőket követeljünk, hanem úgy, hogy irodalmunk klasszikusainak dalaihoz igényeljünk zenét. Szeressük a meglevő irodalmi dalokat, zeneszerzőink táplálják ezt a klasszikus dalforrást, s ezzel növeljük és növeljék a magyar nemzet életkedvét, életerejét. Ma azt is mondhatnám „életbátorság“-át, hiszen alig tagadható, hogy a súlyosan nyomasztó európai és magyar helyzetben bőségesen van megfélemlítő mozzanat, amivel szemben a lelki vértezet egyik részlete a magyar lélekből fakadó klasszikus magyar dal.

Történeti visszapillantás, amit most kissé szabadabb értelmezéssel a „megfigyelés“ kategóriájába vonunk be, szintén azt tárja elénk a görög nevelés köréből, hogy a versirodalom s a zene együttjárt; a görög gyermek és ifjú a dalt, az elégiát, ódát, sőt az epikai költeményt is dalolta és hangszeren is — lanton, citerán — kísérte.

A vers zene nélkül olyan madár, amelyik nem repül; viszont a dal szárnyán magasabbra emelkedik, s a lelket is magasabbra emeli.

Még egy tapasztalat: ha Pápán március 15-én a diákság a hagyományos módon felvonul a Szabadságszoborhoz és a Petőfi-házhoz, nehéz összeszedni azt a 15—20 ütemes menetdalt — segítségül véve a kuruc nótákat is a negyvennyolcas dalok s az újabbak mellé —, ami a felvonuláshoz szükséges. Nem ismerjük eléggé dalkincsünket, diákjaink még kevésbbé. Továbbá : ha a diákság társaságban van együtt valahol, nótázása a falusi legények nótázásától nem nagyon különbözik : nagyrészt egyező az énekelt dalok koszorúja, s még az éneklés finomsági fokában sincs nagy különbség. Ismétlem : nincs kifogásom a népdalok ellen, de legyen a nemzet szellemi elitjének elit dalkincse is. Diáktársaság dalos együttlétének nem egyik legszebb perce-e a „Gaudeamus igitur“ ? S nem kár-e, hogy ennek is csak az első verszakát tudjuk énekelni? S nem kár-e, hogy a latin dalkincsből nem ismerünk többet! A középkori „vagantes“ és ,,bacchantes“ dalainak eléneklése visszaidézné a régi diáktestvérek szellemét, lélekben összekapcsolva velük. S nem lehetne-e a latin dal összefűző, egymáshoz közelítő kapocs különböző nemzetek diákjai közt: diákcsere, cserkésztábor, KIE-találkozó stb. esetében?

*

Ha mindezt meggondoljuk, lehetetlen rá nem eszmélnünk középiskolai nevelésünknek zenei szempontból való nagy hiányosságára. Nem vagyok zenei szakember, s így a kérdésnek nem kívánok tantervi és módszeres részéhez hozzászólni. Viszont mint magyar nevelőnek nem lehet elzárkóznom a megnyilatkozás elől, ha nevelésünk egy hiányossága az én lelkemnek is fáj.

A középiskolai reform alapján az énektanítás és a zenei nevelés bevonul valamennyi középiskolánkba. Református középiskoláinkban a zene már régebb ideje rendes tantárgy; Sárospatakon annak