Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 3. szám - Trócsányi Dezső: Spengler mint nevelő
Trócsányi Dezső: Spengler mint nevelő. 99 civilizációs stádiumban, amely az aláhanyatlott kultúrát szokta követni, a ,,nagy condottierek“, a „caesarizmus“ korában a németség az egyetlen Spengler szerint, mely magasabbrendű harcot vív, s a nyugati világnak a hanyatló életsors büszke és bátor viselésének példáját nyújtja, s az európai végzet egyetlen reménysége. Ma jól látjuk, hogy ez a reménység époly túlzás, mint a Fichte híres Beszédei-nekzáró sorai. Európa sorsa ma nincs a Spengler szociális- táinak kezében, Spengler köré nem gyülekezett szociálista tábor. Nem tudjuk, milyen viszonyban állt Spengler, aki hamburgi reáliskolai tanársága után mint magántudós már a háború előtt Münchenbe költözött, s azóta ott is élt, a küzdő és diadalraj utó nemzeti szociálizmussal, hangos szerepet nem játszott benne, mert hallottunk volna róla ; — egyébként megállapítható, hogy a „vér és faj“ mítoszát Spengler a hitleri állami bölcselők előtt hirdet! e, „porosz szociáliz- musa“-a rokon a nemzeti szociálizmussal; s a nemzeti feltámadás hívei közül a weimari Németország éveiben sokan tekintettek bizalommal Spengler feié. * „...nem áll módunkban, hogy ezt vagy azt megvalósítsuk, választanunk csak a szükségszerű és a semmi közt lehet. A tények emberét az jellemzi, hogy ezt egyenesen jónak érzi. Ezt lehet sajnálni, kifogásolni, de változtatni nem lehet rajta. A születéshez hozzátartozik a halál, az ifjú korhoz a megöregedés, az élethez általában az élet formája s tartamának előre megszabott határai. A mi jelenünk a civilizáció és nem a kultúra időszaka“ (Untergang I. 54). „Ha ennek a könyvnek a hatása alatt az új nemzedék emberei a líra helyett a technikához, a festészet helyett a tengerészeihez, az ismeretelmélet helyett a politikához fordulnak, akkor azt teszik, amit én kívánok, s az ember nem is kívánhat nekik jobbat“ (I. 56). Beszélhetünk-e nevelésről akkor, ha csak a szükségszerűt akarhatjuk? Nevelésnek, művelésnek tarthatjuk-e a technikus-politikus irányulást? Nem esünk-e menthetetlenül fatalizmusba, lelketlen pragmatizmusba? „Aki egyáltalában megérti, hogy mennyiben lehet a lelket egy lét eszméjének nevezni, az azt is sejteni fogja, hogy azzal mily közeli rokonságban áll a sors bizonyossága, és hogy az élet maga is, amelyet én annak az alaknak neveztem, amelyben a lehetségesnek megvalósulása végbemegy, úgy fogandó fel, mint irányított, s minden ízében visszavonhatatlan, sors-szerű valami.“ (Untergang I. 154). „Aki irt, az eleven életben okot és okozatot keres, és aki azt hiszi, hogy az élet jelentéséről való mélyen bensőséges bizonyosság egyet jelent a fatalizmussal és predestinációval, annak fogalma sincs, miről van szó, az már összezavarta az élményt azzal, amit megismertünk és megismerhetünk“ (I. 155). Spengler ebben is Nietzsche gondolatának folytatója : „Nem boldogságomra, művemre törekszem.“ Ha a szükségszerűt feladatommá, művemmé teszem, fatalizmus nélkül adom meg magam neki. A fatalizmus vádját Spengler tehát kií*
