Protestáns Tanügyi Szemle, 1936
1936 / 6. szám - Körmöczi László: Variációk Apácai Cseri témája felett
Körmöczi László: Variációk Apácai Cseri lémája felett.2H7 Variációk Apácai Cseri témája felett. Egy diákom, lassú észjárású, becsületes, megbízható fiú, meghallgatta nálam a Kilencedik Szimfónia rádióközvetítését. Meglátogatott, itt tartottam, kicsit kísérletképen. Alig mondtam neki csak kuriózumokat a megsüketült Beethovenről, Schiller ódájáról a zenészek hangszerpróbálása friss zűrzavara alatt. Aztán kezdtek lefelé ugrándozni a megindulás kurta tőmondatai a zenében, és az én fiam arca megélte a kiváncsi figyelmet, a türelmet, a szeretetet, a csodálkozást. Azóta tudom, hogy akkor egy ablak nyílt ki előtte a végtelen felé. Azóta kevesebb biztosat tud, az énekórákra többet kellett bevágnia a zeneszerzőkről, s minden elporladt most azokból a fennkölt és szenvedélyes hitvallás érintésétől. De szent ez az újdonság, ez a zavar. A tanult — vagy meg sem tanult — életrajz egy eddig ismeretlen, most barátságos és tágas világgá varázslódott. A keleti mese pókhálós üvegéből komor és derűs szellemek szálltak ki. Mert a magánéletben történt ez vele. Isten őrizze attól, hogy most pesti egyetemi hallgató korában hangverseny-habitüé legyen belőle, hogy tudálékosan és nagyképűen rajongjon csonkán dúdolt operaközhelyekért. Egy egész életre ébredt benne tisztelet és egyetlen gondolat, hogy van egy olyan szellemi közeg, hangokkal szimbolizált világ, amelyet bejárnia talán egy hosszú élet megfeszített munkája is kevés, hiszen végtelenül különös, gondoktól nehéz. De mégis talán nem lehetetlen, mert egy emberen látta, hogy érti ezt a nyelvet. A második század múlik már azóta, hogy a megújhodás reményét a kulturált intellektus horgonyként kivetette magából először a népbe, azután a gyermekbe. Attól az ugartól az egészséges, romlatlan ethoszt várta, ettől az ártatlan, magától helyesen növekedő generációtól a születendő új kort, eszmét, a generációk önmagát megújító váltakozását. Sodrában boldognak érezte magát jövőnek e jelen. Mind a kettőnek lett irodalma is, a parasztnak is, a gyermeknek is. Mind a kettő magára maradt, a paraszt is, a gyermek is. A második század múlik már azóta, s ma is még mindig ott tartunk, hogy egyetlen hatalmas munkaközösséggé kellene toborzódnunk, közfelelősségérzést kellene felráznunk a terméséért kiuzsorázott, de minőségben fel nem javított nép érdekében. Hát a gyermek a „jövőnek záloga“ ügye hogyan áll? Itt, valóban, mintha elült volna az Apák és Fiúk harca. Az orvosi diagnosztika előtt az étvágytalanság, a fejfájás, a rheumatikus fájdalmak már régen csak szimptómák, jelek, de még nem az ezer lehető betegség, amelyet kísérhetnek. Az apa-generáció felől békesség van, s lesz is mindaddig, míg a köznevelés-gyakorlat megelégszik a felelet szimptóma-eredményével, jó gyereknek tartja és ítéli azt, amelyikkel a legkevesebb baj van, azt pedig nyolc középiskolai év alatt sem tudja meg, hogy tanítványának a Háry János vagy a Fehérvári Huszárok tetszenék-e szíve szerint jobban. Gyermekszobaként rakja-e az idősebb nemzedék a fiatalabb köré
