Protestáns Tanügyi Szemle, 1936
1936 / 6. szám - Ravasz Árpád: Bolyai Farkas, mint nevelő
264 Ravasz Árpád.: Bolyai Farkas, mint nevelő. Ezek után az okos és bölcs bevezető szavak után, amelyek a mai, világszerte elég zivataros időkre is jól találnak, elmondja a tanításra és nevelésre vonatkozó főbb gondolatait, amelyeket áttekinthetőség kedvéért pontokba foglalunk. 1. ,,Minden erőt úgy kell használni, hogy minél kevesebb vesztéssel legnagyobb nyereséget hozzon ; azaz kit-kit odatenni, ahol az ő maximuma mind magára, mind a közre nézve leginkább kijön.“ Vájjon ha minden nevelő és minden vezető társadalmi tényező szigorú következetességgel igyekeznék ezt az elvet alkalmazni, nem magától oldódnék-e meg sok nevelési probléma, amelyekkel a mai modern pedagógia küzködik. Hiszen más szavakkal mit jelent az, amit Bolyai mond? Azt, hogy a nevelésben a tömeges uniformizálás nem hozhat megfelelő és elég tartós eredményt. Azt, hogy csak az egyéni neveléstől várhatunk sikert. Azt, hogy magának az egyénnek kell rájönnie — kellő irányítás mellett — mindazokra a reális és ideális ismeretekre, amelyek az ő egész egyéniségének az egészséges kifejlődéséhez s az ő világképének a kialakulásához szükségesek. 2. „A tanításban minden, ami taníttatik, valóság — azaz a lélek épülésére tartozó legyen; maradjon el, ami a lelket vagy nem formálja s csupán elfelejteni való, -— vagy egyébnek a helyét veszi el, könnyebben és inkább formálná. A tudományt is le kell a lehetőségig minden szükségtelentől vetkeztetni; magában is elég nagy s mind nő ; mire emelni haszontalan terhet, amelyet a módi, vagy a hiú büszkeség teszen reá a való kontójára?“ S hogy ne értsék félre a szavait, hozzáteszi : „nem azt teszi ugyanez, hogy a tudomány könnyűszerűvé tétessék : alaposan kell a legalsóbb iskolában is tanítani és úgy, hogy a legfelsőbben tanítandókkal megegyezzék ; sok függ a kezdettől, hogy a folytatás, ha szükséges lesz, egy plánum szerint menjen, mint Philadelphia építése.“ Íme, milyen okosan szól hozzá, majdnem 100 évvel ezelőtt, Bolyai a ma is rémképen elénk meredő tantervi és tankönyvi túlterhelés kérdéséhez ! S a fentidézett rész utolsó mondatában milyen pompásan látja és juttatja kifejezésre az egész közoktatás és nevelésügy egységességének feltétlen szükségességét. Ő, aki életében annyit tanult, s a tudományt igazán megbecsülte, tisztán látta, hogy épen a tudomány megszentségtelenítése és a gyermeki értelemnek nem fejlesztése, hanem butítása következik a sok felesleges dologgal agyonterhelt, túltömött tantervekből. 3. A második pontban említettek magyarázására és erősítésére szolgálnak Bolyai következő megjegyzései: „Sokfélének egyszerre való tanulása zavart főt csinál, s nagy veszteséggel későn juthat valamire ; többnyire az élet legszebb része végén a summa : ex omnibus aliquid, ex toto nihil, az eltikkadt tűznek (vagy sokszor egy csupa szemétdombnak) füstjével.“ Másik helyen így folytatja : „Az időből okosan veszteni is kell; aki mindent meg akar nyerni, legtöbbet veszít — cito rumpes arcúm. A henyeség nem rosszabb a szüntelen való tanulásnál, kimeríti ez (t. i. a szüntelen tanulás) a testet és lelket s azután
