Protestáns Tanügyi Szemle, 1936
1936 / 5. szám - Sziklay László: Hogyan építheti föl a középiskola egy igazibb jövő társadalmát?
224 Sziklai/ l.dszló : Hogy építheti jól a középiskola a jövő társa almát ? kevéssé nézi el, hogy a gyermeket már itt elő kellene és kell is készíteni : „Ha hibáztál, a hibáért felelős vagy“ — azt nagyon kevesen látják be. Pedig hány, de hány szorgalmas, jóravaló embert ismerünk, akik szorgalmukat, becsületességüket annak köszönhetik, hogy gyermekkorukban, iskolájukban elejét vették azoknak a hibáknak, melyek többé-kevésbbé minden ember ösztöneiben jelentkeznek. S ezért hallom én mindig szomorúsággal a mamák és apák ajkáról : „Csak nem inti meg a fiamat?“ „Csak nem ad neki hármast, kettest : a jobbik jegy helyett?“ Hiszen a fiú javát akarom, az egyedüli erkölcsi lehetőség : a munka magaslatára akarom felemelni ! S ha esetleg - osztályra buktatom, leckét adtam neki, alkalmat a magábaszállásra ! Megszégyenítettem ! ? A megszégyenítés csak használ, ha fölösleges elbizakodottságot tör le, ha önkritikára nevel ! S az elveszett idő ? Igaz, hogy egy év a gyermek életéből ! De ha súlyos volt a hiba, nem volt-e jobb egy év alatt meggyógyítani, mint továbbengedni a gyermeket, hadd siessen a hibás cél, esetleg a — bűn, a züllöttség felé? Társadalmunk válságával kezdtem s azt mondtam, hogy e válság alapoka a hazugság, az alakoskodás mennyire tovább él a jövő nemzedék, a gyermek szívében, s hogy mennyire tápláljuk e csúnya bűnt mi magunk benne. De menjünk tovább. Nem kell azt hinni, hogy csak az ú. n. „rossz tanulók“ szülői háza és az iskola vannak egymással ellentétben. Hiszen általános emberi szempontból véve nincs különbség rossz és jó tanuló között. Az ú. n. jó tanulónak is meglehetnek a maga hibái, melyek a társadalom szempontjából s elsősorban a közösség érdeke szempontjából, amely érdek pedig éppen a válságokból való kiút keresése miatt ma elsőrendű fontosságú, talán még súlyosabb hibák, mint a rossz tanuló esetleges gyenge képességei, vagy lustasága. A törtetésre utaljak, erre a mindenkit legázoló és semmi közös érdeket nem tekintő förtelmes vonásra, mely mai, válságokkal küzdő társadalmunkat is épúgy átszövi-fonja a maga indáival, mint a tehetségesebb tanuló lelkét, ha engedjük érvényesülni? Vagy az elbizakodottságot, a hízelgést, az irigységet, a kotnyelességet, az arroganciát említsem, amely tulajdonságok, ha a gyermek tehetséges és szorgalmas, az osztályzatban nem juthatnak kifejezésre? Persze, hogy ezeknek a lenyesegetésére megint más és más módszerhez kell folyamodnunk, nemcsak a gyermek, hanem a társadalom, elsősorban : a nemzeti közösség érdekében, amelyben élni fog. S milyen öröm, ha ilyenkor a szülők megértésével találkozunk ! S milyen kellemetlen meglepetés, ha egyegy megértő megjegyzés helyett erkölcsi pofonok érnek, ha javító, jóakaratú munkánkat — megbélyegzéssel kísérik ! Természetes ezután, hogy az iskolának és a szülői háznak karöltve, kéz a kézben kellene dolgoznia. Az iskola felismeri a gyermekben a szülői ház szellemét, észreveszi azokat az irányelveket, azokat az előnyöket és — valljuk meg őszintén — azokat a hibákat is, amelyeket a szülői ház a gyermeknek nyújt. Jó megfigyelőnek a
