Protestáns Tanügyi Szemle, 1936
1936 / 4. szám - Dr. Vályi Armand: Korszellem és pedagógia
Dr. Vdlyi Armand : Korszellem és pedagógia. 15!) azért, mert célja és adottságai a lélekben és lélekért vannak, mindig elégedett és számolni tud a lehetőségekkel! Az egyéniség háttérbe szorulásával kapcsolatban ki kell terjednünk az iskolai fegyelem kérdésére. Kétségtelen, hogy az ideális nevelés célja itt is más, mint a valóság. A fegyelem nem a lélek öntevékenysége, de az az önfegyelem. Márpedig minél jobban hangsúlyozzuk az iskolai fegyelem kérdésénél a külső, regulativ beavatkozást, annál kisebb önfegyelemre van szüksége a fegyelmezettnek. Rendkívül óvatosan kell kezelni a kívülről jövő fegyelmet. A diák a rajtafüggő tanári tekintet súlya alatt válik törvénytisztelővé, s a törvény eszméje csak mint megtorlás válik tudatossá benne. A törvénynek akkor van értelme, ha azt a lélek maga szabja magának; ha bensőleg átformálja, s a törvény célja: egy eszmei magasabb élet síkjába állítja a lelket. Az iskola törvényeinek ; az ifjúság benső törvényeinek kell lennie. Az óraközökben, az iskola vagyonának becsülésében, az ifjúság magatartásában, egymás közötti érintkezés módjában vissza kell tükrö* ződni az autonóm lelkiségű, művelt, önfegyelmezett jövő társadalomnak. De hogyan? Az ifjúság lelkisége impulzív, az indulatok robbanásig feszülnek benne ; s a jövendő életereje éppen törvénytiszteletlenségében tör ki. A nevelésnek azonban szüksége van arra, hogy a magasabbrendű élet neveléséhez akarati hozzájárulást teremtsen ! Az önfegyelem szempontjából nem szabad végletekig engedni, hogy az ifjúi lélek kövesse adottságaiban gyökeredző hajlamait. Ne simuljon akarata hozzá természetéhez. Az önmagát néha legyűrni tudó akarat keménységet, szilárdságot s határozottságot nevel. Tanulja meg a tanuló önmagát fékezni is — ha kell. Az önmagát fékentartani tudó akarat fenségesebb szabadságot teremt a léleknek, mint játékos fékezetlenségében akaratát dobáló természete. E magasrendű szabadság ízét meg kellene éreztetni az ifjúval. Ha a tanuló ismeri és bírja önerejét, akkor nincs szükségünk örökké akaratunkkal, életviszonyaiba való beavatkozásunkkal — járószalagon vezetnünk. Az autonóm erkölcsiségű diák ismeri a jó és rossz közötti különbséget s ha önereje kevés, maga fog hozzánk jönni segítség végett a választásnál. Ha az ifjúság önmagát fegyelmező lelkivilágának kiépítése helyett örökös fegyelmezéssel próbálkozunk : szervilissé, másra támaszkodóvá tesszük. A diáktragédiák kétséget kizáróan hirdetik az önkritika hiányát, az egyéni felelősség hiányát, korunk pszichikai és gazdasági kényszerűségein felül is. Elkerülésükre az önfegyelemmel, önkritikával bíró és tetteiért felelni tudó maga fog rátalálni. Igaz, hogy a gyermeki lélek, az ifjúi lélek nem a felnőtt adottságaival bír, végleges, egész követelményeket vele szemben felállítani lehetetlen, de a gyermekben benne van a felnőtt s a nevelés célja: kinőttetni önmagát belőle — a legteljesebb fokón. Mellékszempontok korát éljük. Nevelésünkben is visszaverődnek hangulati tényezők, émocionalizmus, a psziché mótorizmüsára támasza kodó módszereskedés, mellékszempontok az osztályozásnál', á tanítvány mindenáron való- „megértése“.
