Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 6. szám - Papp István: Néhány szó a magyar dolgozatról
264 Papp István : Néhány szó a magyar dolgozatról. Néhány szó a magyar dolgozatról. Legutóbb két érdekes cikket is olvashattunk Szemlénkben a dolgozat kérdéséről s így talán felesleges ismétlésnek tűnik fel hozzászólásom. A tárgy azonban annyira fontos és életbevágó, hogy nem fog ártani — szerény véleményünk szerint — több szempontból is megvilágítani annyival is inkább, mert az említett két jeles értekező a felvetett kérdéscsomónak csak egy-egy pontosan körülhatárolt részletére kívánt felvilágosítani. Míg náluk a dolgozat közös javításának, illetőleg a helyesírás gyakorlásának kérdése áll előtérben, mi a felsőosztályos magyar dolgozatra, sitt is csak az ú. n. élménydolgozatra szeretnők a figyelmet felhívni. Természetes, hogy egy ilyen rövid hozzászólás kereteiben teljességre s még csak rendszerességre sem törekedhetünk. Itt nyújtott megjegyzéseim nem akarnak többnek látszani annál, amik. A gyakorlat hevében kipattant szikrák ezek csupán és az iskola munka-műhelyéből ellesett mozzanatok. De hátha akad köztük maradandóbb értékű meglátás, amelynek mások is hasznát vehetik. Én persze mindenütt igazi kincseket láttam megcsillanni. 1. A régi iskola képzelt feladatok elé állította a dolgozatórán a tanulót. A latin nyelvű középiskolában az őszről, az erényekről és hasonló tételekről kellett a növendéknek dolgozatot írni — latin versekben. Ma már ennek a gyakorlatnak egyik felén —- szerencsére -—• túlvagyunk. Versekben s latin nyelven nem követelünk „önálló“ írásbeli munkát a gyermektől. De itt maradt mind a mai napig —• legalább is részben — az elképzelt, mesterségesen kitalált, valóságosan át nem élt dolgozattárgyak uralma. A ma iskolájában még mindig nem múlták divatjukat az őszről, a téli örömökről, a hazafiasságról és hasonlókról írt dolgozatok. Nehogy félreértsen valaki 1 Korántsem a tételek ellen van kifogásom, hanem a mód ellen, ahogy ezeket egyesek a gyermek elé tárják. Az osztály feszülten várakozik, mit fog a tanár úr dolgozatcímnek a táblára írni. Utána nagy a megkönnyebbülés : hiszen a honfiúi erényről, miről még a leggyengébb diák is tud írni. Tud ám, de nincsen benne köszönet. Mert az ilyenfajta dolgozat legtöbb esetben nem egyéb, mint eltanult és többkevesebb ügyességgel alkalmazott szóvirágok lélektelen csokorba- fűzése. S kívánhatunk-e mást? Lehet-e várni élettől duzzadó, komoly élményről tanúskodó megnyilatkozást akkor, ha nem vezettük el a gyermeklelket az élethez, s nem az ő egyéni látásait és valóságos élményeit formáltattuk meg vele a dolgozatban? Nem az volna-e a helyes út, ha előbb alkalmat adnánk a gyermeknek élményeket gyűjteni, élni az életet s annak értékeit önálló munkával kibányászni? S csak azután kérni számon tőle az így felfedezett életértékeknek nyelvi és írásos megrögzítését? Rá kellene már egyszer nevelnünk a tanulót
