Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 10. szám - vitéz dr. Bessenyei Lajos: Horatius magyarsága
Vitéz dr. Bessenyei Lajos : Horatius magyarsága. :S87 séges okait. Más költők lehettek és voltak neki Versenytársai alaki tökéletességben, tartalmi gazdagságban, erkölcsi tisztaságban, sőt egyik-másik vonatkozásban felül is múlhatták őt, de a római nemzeti léleknek érzékenyebb felfogója, igazabb megszólaltatója, bölcsebb látnoka, nagyobb megszemélyesítője nem volt nála egy sem. És milyen különösen és furcsán fog hangzani, hogy Horatiust mi itt és most, Debrecenben és kétezer évvel születése után, az előbb elmondottak ellenére, mikor őt, mint a római nemzeti lélek legnagyobb költőjét méltattuk, ugyanakkor, mint magyar nemzeti költőt is ünnepelhetjük. És pedig ez nem olcsó elméskedés, üres szólás, merész állítás, hanem a legkomolyabb valóság. Mennél nagyobb, kiválóbb egy művész, mennél értékesebbek alkotásai az egyetemes emberi köz- művelődés szempontjából, annál igazabban nemzeti az ízig-vérig. Homeros, Pheidias, Rafael, Shakespeare, Goethe és sok-sok más lángelme igazolja, bizonyítja ezt a megállapítást. Horatius is elsőrenden római költő, de e mellett megtermékenyítette az egész világ- irodalmat. Azonban hatása sehol és soha olyan jelentékeny, meggazdagító és egyben annyira nevelő nem volt, mint a mi irodalmunkban. A XVIII. század végén a deákos iskola egyenesen Horatiusra támaszkodik főképpen ; de leghűségesebb követője és mégis legönállóbb tanítványa Berzsenyi. Azonban ezeken kívül is egész sereg költőnkre gyakorolt Horatius kisebb és nagyobb befolyást. És hatásának értéke nem a puszta utánzás kiváltásában nyilatkozik meg, hanem azon rokon szellemtörténeti mozzanatban, hogy Berzsenyi a süllyedő magyarságot éppen úgy ostorozza, és próbálja új életre felrázni, mint Horatius Augustus bűnös nemzedékét. A korszakok lelkének e rokonsága szembetűnő és vitathatatlan. S míg Horatius és társai hiába feszítették mellüket szembe a vesztébe rohanó római nemzetnek, addig Berzsenyi és társai egy tüneményes reformmozgalmat indítanak meg, mely a magyarság „aurea aetas“-át eredményezi. Van tehát Horatius szellemének is része a XIX. századbeli magyar újjászületésben, és ha tisztességadással áldozunk ma emlékezetének, akkor nem feledkezhetünk meg halhatatlansága koszorújának ezen virágjáról sem. Műsorunk utolsó számaként előadatjuk Sophokles Antigonéjának egy részletét görögül : így akarunk e mai ünnepélyünkhöz mintegy klasszikus levegőt teremteni. E görög tragédia SíÚTcpov-jában — 614. sor —* ezt mondja Sophokles : „...c.:j8sv építi'. ihxti&v jíiÓTw 7tá;j-sAÓ Y sxtö; árra;“, ami magyarul ezt jelenti : „Semmi szertelen nagyság nem jár a halandók életében csapástól mentesen.“ Ez egy megdönthetetlen igazság, mely alól nincs kivétel. Horatius azonban életében és életével mindig az „aurea mediocritas“ megszemélyesítője volt, és sohasem tört „szertelen nagyságra“. Sem vagyonban, sem élvezetben, sem állásban nem voltak elérhetetlen vágyai, hanem nagyon is mérsékelte mindezeket: megelégedett a maga kies tiburi földecskéjével, örült a mindennapi egyszerű örömökí*
