Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 7. szám - Horváth Endre: A lengyel cserkészek jubileumi nagytáborában
Horváth Endre : A lengyel cserkészek nagyláborríban. 275 elindulva kora reggeltől késő estig ott kanyarog a Wawelre vezető meredek úton, hogy az ország minden részéből összesereglett és a külföldről is hazautazott lengyelek egyenként odajuthassanak a koporsóhoz, s egy kegyeletes tekintetet vetve a mozdulatlan arcvonásokra, elmondhassák imába foglalt fogadalmukat a halotti mozdulatlanságában is a jövő útját mutató vezér előtt. Napról-napra mások jönnek, de a szív érzései ugyanazok. A templomból kijőve továbbvonul az emberáradat, s elzarándokol a Las wolsky-hoz, hol halmot emelnek Pilsudski emlékének. Agg és ifjú, gazdag és szegény, férfi és nő, minden rendű és rangú ember feltol egy talicska földet az egyre növekvő halomra, melyen csak éjszakára pihen el a nemzeti érzésnek ez az önkéntes munkája. Ennél a népnél nem üres szóvirágokban mutatkozik a nemzeti érzés, hanem a tömegek olyan megmozdulásában, mely a tettrekész akaratnak s a férfias elszántságnak fényes bizonyítéka. Ezt láttuk a nagytábor megnyitó ünnepélyén is, amikor annak bizonyságául, hogy a lengyel cserkészet fennállásának 25 éves jubileuma a világ összes lengyeléinek nemzeti ünnepe, erőt adó nagy találkozója, az ünnepély bevezető számaként egy óra hosszat szakadatlan menetben, nyolcas sorokkal vonultak fel zászlódísszel és táblákkal az Egyesült Államokból, Kanadából, Belgiumból, Hollandiából, Svájcból, Németországból s más külföldi államokból ez alkalomra hazalátogató honfitársak. Ez az egész nemzetet átható hatalmas erejű hazafias érzés csendül ki dalaikból, ez tüzeli őket nemzeti táncaikban, ez ad komoly tartalmat ünnepélyeiknek, ez emeli náluk a nemzeti zászló előtt való tisztelgést fogadalommá. Hogy ez az átfogó erejű nemzeti érzés tettekben miként nyilvánul meg, annak meggyőző példáját láttuk a Balti-tenger mellett Gdymában, a lengyelek egyetlen kereskedelmi és hadi kikötőjében. Varsóból elindulva egy éjtszaka alatt tettük meg az 550 km. hosszú utat. Az előző napi zuhogó eső után oly jól esett szemünknek a tenger és ég egybeolvadó azúrja. A városban tett séta, a kikötő, a hatalmas raktárak megtekintése, az élénk áruforgalom, a Hel félszigetre tett hajókirándulás megmutatta azt a lüktető életet, melyet itt a lengyel élniakarás teremtett. Tíz évvel ezelőtt 65 viskót számláló kis falucska volt e helyen, ma 65,000 lakosú szép város, három-négyemeletes palotákkal, melyeknek sora egyre növekszik. A mocsaras, iszapos területet a vasakarat hatalmas kikötővé mélyítette, melynek továbbfejlesztő munkálatai még most is folynak. Ez a nemzet, melyet a világháború előtt személyes tapasztalatból magam is csak úgy ismertem, hogy „búsul hona állapotján“, megtalálta önmagát, támadt Istentől rendelt vezére, ki ráeszméltette hivatására, s most minden egyéni érdeket a köznek alárendelve, halad az úton előre, mely hazája megerősödéséhez, felvirágzásához vezet. * 3*
