Protestáns Tanügyi Szemle, 1935

1935 / 6. szám - Trócsányi Dezső: Az új magyar nyelvi és irodalmi tanterv elé

Trócsdmji Dezső: Az új magyar nyelvi és irodalmi lanterv elé.

259

így. A magyar nyelv a magyar középiskola főtárgya (vájjon igaz-e, mikor sokkal kevesebb órában tanítjuk, mint a latint?) a közé ppont, ahonnan cl kell indítani a tanulót más tárgyak tanulása felé is, itt kell előkészíteni őt más nemzeti tárgyak, a történelem és földrajz tanítására, s támogatni kell őket azok tanulásában a nyelvkincs közvetítésével s az olvasmány művészi előadásmódjával, hangulatával el kell mélyíteni a nemzeti nevelő hatást. Ez a szempont helyes lehet a népiskolában, ahol a harmadik osztályos beszéd-értelemgyakorlat készíti elő a negyedik osztályban kezdődő földrajztanulást, a negyedik osztályos beszéd- és értelemgyakorlat pedig az ötödik osztályos történelemtanulást. De éppen ezért a középiskolában már eltekinthetünk újabb előkészítéstől, a történelem és a földrajz tanára elvégzi teljes mértékben a maga munkáját. A historikus tanár előveszi a történelmi forrásokat, és alkalmas részeket elolvasnak és megtárgyalnak, s nem tehetjük fel, hogy ez a szakszerű vezetés alatt álló tárgyalás kisebb értékű a magyar órainál. Ha az a kifogás merül fel, hogy ez a szöveg nincs a tanuló kezében, az orvoslás módja nem nehéz, a történelmi tankönyvet ki lehet olvasókönyvvel egészíteni. Spengler egyenesen azt ajánlja, hogy a nemzeti (mint ő nevezi : „politikai“) nevelésnél nagyon bőséges olvasókönyvünk legyen, ezt kísérje a rövid és velős megtanulandó szöveg, de azt aztán tanulja is meg a tanuló. Azt hiszem, ez nem rossz tanács. Mutatis mutandis hasonlót mondhatunk a földrajzról is. A magyar nyelv és irodalom- tanítás körében csak annyiban maradna meg a történelmi és a leíró (földrajzi, természetrajzi) olvasmány, amennyiben irodalom.

Az I—III. osztály olvasmányanyag tisztán irodalmi volna és kiválogatásánál valóban érvényesülnie kellene az ifjúsági lélektani szempontnak. Ifjúsági íróinknak nagyobb teret kell nyerniök ; s még az is szükséges volna, hogy velük az otthon olvasott „kiskönyvtári“ olvasmányaik egy részét megtárgyaljuk. Kezébe adjuk a „Két koldús- diák“-ot, „Jelki András kalandjai“-t, „Rontó Pál“-t, „Robinson“-t, „Gulliver“-t stb., s vájjon megbeszéltük, vagy megbeszéljük-e velük? Az iskolai olvasmány tárgyalás belé vezetné őket abba a látásba, amellyel az irodalmi olvasmányt szemlélniük kell, s otthoni olvasásuk alapján megbeszélnők velük a tárgyalt műveket. Bizonyos, hogy így az olvasmány megértése alaposabbá, átélése élénkebbá, nevelőhatása mélyebbé válhatnék. Néhány szempont felvetése —, kik a történet főszereplői, mikor és hol történt az esemény, mi benne a legfontosabb, legérdekesebb, mi tetszett benne a legjobban, mi nem tetszett, mit írt le szépen az író (egy pár példával illusztrálva) —, s már a szerkesz téshez, stílustanhoz, fogalmazáshoz kaptunk igen értékes, későbben gyümölcsöző anyagot.

Az olvasmánytárgyalás módszerét illetőleg a magyar tanárság „teljesen tanácstanul“ áll. Ebben a vallomásban van valami, ami megdöbbent, és valami, ami vigasztal. Megdöbbent a teljes tanácstalanság, de vigasztal, hogy már látjuk tanácstalanságunkat, már tudjuk, hogy van „olvasmánytárgyalás“. Mindig fogom sajnálni,