Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 6. szám - Dr. vitéz Bessenyei Lajos: Leges Hómanianae
Dr. vitéz Bessenyei Lajos: Leges Hómanianae. 245 Leges Hómanianae. Minden elköltözés, elválás, átalakulás szomorúsággal, fájdalommal jár, még akkor is, ha remény szerint rosszabbról a jobbra történik ez a változás. Teszem azt, egy hivatalnokot valami kis vidéki városból egy nagy kulturális gócpontba helyeznek át: örül ugyan az elköltözésnek, de, mikor odahagyja a megszokott poros utcákat és a kiépített társadalmi kapcsolatokat széttépi, akkor a szívébe beleszól valami szorongó érzés, a jövő bizonytalansága, és úgy érzi, a régi rosszban is volt sok jó ; vagy mikor olvassuk az öreg boldog házaspárnak, Philemonnak és Baucisnak, idillikus életét, bármilyen szép is az ő átalakulásuk az emberi szervezetből a zöldűlő fákba — „de gemino vicinos corpore truncos“ — mégis elfog bennünket a múlandóság láttára a részvét és a sajnálkozó meghatódottság. Igen, mert a változások a halandóság, a romlandóság kikerülhetetlen végzetét juttatják eszünkbe, és ez semmiképen sem lehet kellemes érzés, ez csak a bánat mezejére terelheti eszmélkedő lelkünket. Hasonló lelki hatásokat váltanak ki belőlünk társadalmak vagy egész nemzetek életfolyamatában mutatkozó változások, átalakulások is. A fejlődés szükséges és elkerülhetetlen, de akár simán, akár rázkódtatások útján álljanak elő a régi után az új mozzanatok, állapotok, az átmenet mesgyéje körül, a határmentén, minden gondolkodó agy többé-kevésbbé felveti a „quid nunc?“ nyugtalanító kérdését. Itt valóban kapcsoljuk ki a forradalmi átalakulásokat, amelyek tűzhányó kitörésekhez hasonlóan lerombolnak, lávába és hamuba temetnek maguk körül mindent, hogy aztán csak lassan- lassan .induljon és fakadjon új élet a vulkanikus talajon ; maradjunk meg a zökkenéstelen haladás útvonalán, még ekkor is, amint tovatűnnek mellettünk az ismerős tájak, mi önkéntelen visszafordulunk, és szomorkodva intünk búcsút feléjük. Ez természetes. Hiszen az előrehaladás, a fejlődés nem mindig ad jobbat, szebbet, igazabbat a réginél, s a történetírás, mely visszatekint a messze elmúlt évezredekbe, sokszor utólag biztosan állapítja meg : menynyivel rosszabb, esetleg egyenesen végzetesebb lett egy-egy új korszak valamely nemzetre nézve, mint volt az, amit felváltott. Nálunk, Magyarországon, a középiskolai nevelés és oktatás ügye a legközelebbi évtizedekben élénken példázza kisebb körre szorítkozva ezeket a most emlegetett igazságokat. Az 1883. évi XXX. te., mely először szervezte meg egységesen középiskoláinkat a legújabb korban, kereken 40 éven át töltötte be hivatását, és mindenesetre ő pallérozta ki a XIX. és XX. századok mesgyéje körül élt magyar középosztályt, vagyis, ami ezzel egyértelmű,
