Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 5. szám - Pap Károly: Futó Jenő dr. emlékezete
■ •2120 Pap Károly: Futó Jenő dr. emlékezete. megint visszahúzódott a könyvespolcai megé, vitte tovább a hétköznapok robotját. . . míg önnön lángjában el nem hamvadott. Mert amikor lázban égve, betegágyából siet egyik barátja temetésére, hogy pár nap múlva maga is örökre lehunyja szemét: ez is erkölcsi elveinek a túlzása volt, amikért annyi áldozatot hozott ifjú kora óta szakadatlanul. Óh, hány nagyrahivatott lélek merült el már így a korai megsemmisülésbe, akikre ha jobban mosolyog az ég, ha kedvezőbben alakulnak a viszonyok : mint tudományuk elismert jelesei dolgozhattak volna tovább fajunk és művelődésünk feljebb- emelésén! Míg így az élet kapuján kívül rekedve, legfellebb annyi meleget kaptak a sorstól, amennyit saját szívük és illúzióik fénye koronként rájuk vetett. Futó Jenő nemcsak kivételes tudása, hanem modern műveltsége révén is a legjelesebb tanárok egyike volt, aki tankönyveinek az anyagát gondosan dolgozta fel, s mintegy a saját egyéniségével telítette meg, oly széleskörű ismeretanyag keretében, amelyet mindig igazi élvezet volt hallgatni. Mint pedagógus pedig nemcsak hirdette, hanem élte is azt az alapvető erkölcsi axiómát, hogy a nevelőmunka leghathatósabb eszköze mindég az egyéni példa ! Ezért volt inkább úgynevezett „szigorú tanár“, mert elsősorban önmagához volt az, és mert a tanítványaiból tanult és jellemes embereket kívánt formálni egyszerre. Ilyen ideális elvek mellett a vizsgálatai is más képet mutattak, mint az átlagos examenek szoktak nyújtani. Ami sok tanítónál, persze nem a jobbaknál, inkább nyűg vagy feszélyező kényszer, — hiszen a számonkérés tükrében a magunk szellemi arcképét és be szoktuk mutatni, — az ő kérdező modora mindig biztos és határozott tudást követelt. Xem burkolózott sem holmi „alkalmi szigorba“, amely mindig moralizál vagy szavakon nyargal, hogy a dolgok lényegét, sem „atyáskodó jóságba“, bogy a tanítványok gyöngéit takarja. Már a föllépése nyugalmával jelezte — őt idézem—, hogy „én a tudásom legjavát adtam növendékeimnek, s így joggal elvárhatom, hogy most ők tegyenek bizonyságot magukról“. Mondják, hogy ép ilyen öntudatos volt a fellépése nyilvános összejöveteleken, vagy baráti társaságban, amelyekről — Alceste módjára — korán és mind jobban visszavonult. A könyveivel mentegette magát, noha mindenki tudta, hogy más okai vannak rá, amelyekről nyíltan nem igen szeretett beszélni. Fájlalta azt a tömérdek idő- és energiapazarlást, ami színmagyar városaink mulatozó kedvén annyi szellemi és anyagi értéket emésztett már föl hagyományosan. Ellene szólni, magánosoknak, csaknem hiábavaló, sőt a legtöbb esetben — valljuk meg, nem is tanácsos. Nem, különösen ifjú embernek, aki úgyis gyakran kerül olyan dilemmák elé, amelyekből ritkán tud a saját kára nélkül kibontakozni. Ha túlontúl úszik az árral, azon veheti magát észre, hogy a víg napok és éjek örömeit önképzése árán, nem ritkán testi-lelki épségével kell megfizetnie; ha meg mereven elzárkózik előlük : könnyen elnéznek a feje fölött, vagy mint önhitt különcöt fogja a kisvárosi közvélemény megbélyegezni.
