Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 5. szám - Pap Károly: Futó Jenő dr. emlékezete
Pap Károly: Futó Jenő dr. emlékezete. 219 európai irodalmakba ; egyetemi tanulmányainak a végén meg külföldi utakkal tágíthatja szellemi horizonját, amelyeknek a döntő benyomásait sohasem tudta elfeledni: mondhatnám önbizalmának forrásaivá lettek a későbbi időkben. így fordul meg Német-, Francia- és Olaszországban, hallgat Berlin és Párizs egyetemein, megismeri e két nagy nép kulturális törekvéseit, s amikor a 900-as évek elején hazatér, mint maga is „egy szép Ígéret“ fog tanári széket előbb a pápai, szentesi, majd a hódmezővásárhelyi gimnáziumokban. Balvégzete, hogy a viszonyok és talán önnön lelki alkata miatt sohasem tudott kellőkép kibontakozni, hogy „a hivatal és a hivatás malomkövei őrölték meg •— saját szavai szerint — legjobb energiáit“. Ennek a sebeit hordozta magában szegény barátunk, ez árnyékolta be a kedélyét, mint valami sötét felhő, és ami kívülről talán merevségnek tetszett, a valóságban nem volt más, mint egy finoman érző lélek tragikus vívódása. Óh, hányszor szeretett volna a költő szimbolikus madarával felrepülni, messze szállni : talán a fővárosban, vagy valamelyik vidéki, egyetemi központban húzódni meg, hogy menten minden hétköznapi nyűgtől, tisztán tudományos törekvéseinek élhessen. De erről, mint a szíve legbensőbb ügyeiről csak ritkán, meghittek előtt is inkább talányokban szeretett beszélni. Amikor pedig megnyílt előtte az alkalom, hogy most már mehetne, ő is úgy járt, mint nagy emberi ideálja Arany János : „nem volt erélye küzdeni“. Nem, ezen a téren Futó Jenő igazán nem volt modern ember. Úri ízlése, kényes erkölcsi felfogása sokkal súlyosabb terhek voltak tarsolyában, semhogy könnyedén tudott volna velük az élet piacán forgolódni. Egy esetére, mert magam is részese voltam, ma is fájdalmasan gondolok vissza. Akkortájt történt, mikor a Zsigmond Ferenc nyugalombavonulásával az egyik magyar nyelvi és irodalmi tanszék Debrecenben megürült, s a betöltésén tűnődve többedmagammal azt hittem, hogy keresve sem tudnánk méltóbb utódot találni rá, mint Futó Jenőt. Azonnal és nagyon kértem őt, legyen elég erős valahára, s tegyen meg szintén mindent a maga érdekében, hogy közös óhajunk végre valóra váljon. Az első boldog fellobbanások után azonban ismét megrohanták az önbizalmatlanság kígyói, s ismét azon töprengett, van-e joga rá, lehet-e reménye a sikerre ő neki? Vájjon nem szerez-e majd a próbálkozásával több ellenséget, mint barátot magának? Mindez addig húzta-halasztotta a dolgot, míg újra mindenünnen lekéstünk. Le, talán utolsó jogos álmainak valóra váltásától... És most, amint az örökkévalóságba merült alakját idézem, mély szomorúsággal vegyes önvád lep meg : miért hallgattam rá most az egyszer? ! Miért hagytam magamat általa befolyásoltatni? ! Amikor tudnom kelletett volna, hogy az ilyen lelkekkel magyarán mondva dispo- nálni kell. Befejezett tények elé állítani őket egyszerűen. S ma is az a benyomásom, hogy ha ezt a szellemi levegőváltoztatást nála akkor megejtjük, bizonyára új szárnyakat, talán egészen új tartalmat tudtunk volna adni magasravívó életének... így, mint a csigabiga,
