Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 4. szám - Dr. Soós Adorján: A történelemtanítás
164 Dr. Soós Adorján : A történelemtanítás. Ehhez a tervezethez talán sok szó fér, de az bizonyos, hogy nézetem szerint van benne arányosság és következetesség. Az alsó és felső tagozattal a magyar történelmi rész tanítása a domináló, de a középső szakasz nyolcórás óraszáma sem kevés a szükséges világ- történelmi ismeretek megtanítására. A magyar anyag alsó és felső tagozatán a főcezurát a mohácsi vésznél vonnám meg, de megjegyzem, hogy az alsó tagozaton nem ragaszkodnék a heti három órához a negyedik osztályban sem, el lehetne végezni az anyagot heti két órán is, és ebben az esetben csak 17 órát vennénk igénybe a heti óraszámból. A felső tagozaton a VIII. o.-ban a három órára már szükség van, mert ott gondolnunk kell az anyag általános és részletesebb megtárgyalására, a megfelelő világtörténelmi anyag feldolgozása is időt vesz igénybe, ami nélkül pedig nemzetünk története el sem képzelhető, de időt kell szakítanunk a források bemutatására és tanulmányozására is. A világtörténelmi rész földolgozása látszólag sokkal több nehézségbe ütközik, de ha kikapcsoljuk a magyar történelem intenzív tanítását, akkor az az anyag is elvégezhető. A másik momentum, amit hangsúlyozni kívánok, hogy tankönyveinkben még mindig vannak olyan részletek, amiket sokkal nagyvonalúbban lehetne tárgyalni, ami természetesen az anyag megrövidítését jelentené. Nagyon nagy hiba az, hogy még most sem tudunk felszabadulni a múlt század tankönyvstílusának hatása alól : lépten-nyomon túl száraz adatközlésekre szorítkozunk, a helyett, hogy az emberiség húsból és vérből való történelmét adnók, amiben természetesen túl kellene tengeni a művelődéstörténeti adatoknak. Oly idegen, érzéketlen kövek és fabábuk a történelmi korfestéseink és szereplőink, hogy azokkal sehogy se tud összebarátkozni az ifjúság, illetve sehogy se tudja magát beleélni a különböző korok életnyilvánulásaiba. Ez az oka, hogy mihelyst teheti, kidobja magából, mint a megterhelt léghajó a felesleges homokzsákokat, és csak egy-egy név, egy-egy esemény marad meg itt-ott emlékezetében, de a legtöbb esetben azokat sem tudja hová tenni. Ma már a művelődéstörténeti ismereteink elég bőségesek ahhoz, hogy ezeken a lehetetlen állapotokon segíteni tudjunk. Nem a pápaság és császárság három küzdelme a fontos, nem arra kell fektetni a fősúlyt, hogy végnélkül prelegáljuk III. Ince világuralmi törekvéseit, mert ezek az urak és események irányították ugyan Európa politikáját a maguk módján és a maguk eszközeivel, de senki se látja, hogy kiket irányítottak, ezért úgy függnek a levegőben, mint Mohamed koporsója, mintha a saját korukban kortársak nélkül egyedül éltek volna az egész Európa területén. Vagy gondoljunk csak az egyiptomi fáraókra, vagy kis Pipinre, II. Fülöpre, ezek mind nevek, melyeknek alig van valami tartalmuk. A főszempont tehát, hogy az emberiség művelődéstörténetén keresztül érzékeltessük és láttassuk meg az eseményeket, ne kidobható homokzsákokat adjunk útra- valónak, hanem az emberiség lüktető történelmét. Ha ezt a módszert meg tudjuk valósítani, akkor hátra van a legfontosabb feladat : a
