Protestáns Tanügyi Szemle, 1935

1935 / 4. szám - Dr. Ruhmann Jenő: A magyar nyelv középiskolai tanításának eredményessége

160 Dr. Ruhmann Jenő : A magyar nyelv középisk. tanításának eredményessége,

olyan tehetségtelen, tudományos érdeklődés nélkül való, közönyös tanulók, akikre mint kivételekre nagyjában áll az a szigorú ítélet, amit a cikkíró mint általánosat mond ki a középiskolát végzett ifjúságról, de szerencsére ezek azok a bizonyos kivételek, akikről Kornis Gyula találóan mondta, hogy tanáraik irgalmából kapnak „karitatív“ érettségi bizonyítványt. Ä valóság ezzel szemben az—■ s 27 esztendős tanári tapasztalat alapján merem ezt állítani —, hogy tanulóink zöme folyékony és könnyed stílusra tesz szert az iskolában, s akárhány érettségiző diákunknak gördülékenyebb a stílusa, mint nem egy száz évvel ezelőtt élt írónknak. Ez persze elsősorban nem az ő érdeme s nem is a miénk, tanároké, hanem azé a sok íróé, aki nyelvünket és stílusunkat ennyire kifejlesztette. A stíluskészség megszerzése rendszeres iskolai tanulmányok nélkül csak kevés embernek sikerül. Jóeszű, de iskolázatlan emberek többnyire még a legegyszer- rűbb írásműnek, egy közönséges levélnek a fogalmazásában is szinte leküzdhetetlen nehézség előtt állanak. A gondolat, amelyet ki akarnak fejezni, tisztán áll előttük, s élőszóval világosan meg is tudják mondani, mit akarnak, mégis képtelenek egy épkézláb mondatot leírni. Hogy lehet az, hogy egy nagyobb diák nem ismeri az írásbeli fogalmazásnak ilyen nehézségeit? ügy, hogy megtanult az iskolában fogalmazni, hogy kifejlődött stílusbeli készsége. Ezt a tényt nem lehet elvitatni, a tanításnak ezt az érdemét nem lehet kétségbevonni.

Hasonlóan igazságtalanul ítél a cikkíró a tanulók zömének magyar nyelvtani ismeretéről. Kétségtelenül korán kívánja a tanterv a rendszeres magyar nyelvtan tanítását, mikor azt a harmadik osztály anyagául szabja meg, soknak is mondható, amit a nyelvtanból kívánunk tanítványainktól, de mivel nem idegen nyelvnek, hanem anyanyelvűknek sajátságait kell tudatossá tenniük s rendszerbe foglalniuk, nem állnak leküzdhetetlen nehézség előtt. Hiszen a harmadik osztályban már két idegen nyelvnek : a németnek és latinnak a nyelvtanát is kell többé-kevésbbé ismerniük, mennyivel könnyebb tehát annak a nyelvnek a rendszerével foglalkozniuk, amelyet gyermekkoruk óta beszélnek, amelyen gondolkoznak? Az a vád sem helytálló, hogy a harmadik osztályban nagynehezen elsajátított nyelvtani ismeretek egészen elpárolognak a fejekből, mire a tanulók az érettségiig jutnak. Elpárolog persze minden ismeret, ha nem újítják fel, s éppen ezért kell, ha máskor nem, az írásbeli dolgozatok javítása alkalmával felfelújítani a nyelvtanban tanultakat, mert különben feledésbe mennek. A hetedik osztályban pedig ott van a cikkíró szavai szerint „a magyar nyelv felsőbb szempontú áttekintése“, amely nagyon alkalmas arra, hogy megrögzítse az ingadozó nyelvtani ismereteket. Az már a mi hibánk volna, ha megfeledkeznénk róla, mint a cikkíró állítja, vagy ha csak pár órán foglalkoznánk vele.

Azt hiszem, ott sem áll a cikkíró a valóság talaján, mikor „az érettségi küszöbén álló fiatalember“ fogyatékos irodalmi és irodalom- történeti ismereteiről nyilatkozik. Hol vannak ma már „a hosszú lére