Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 4. szám - Nagy Vilmos: Néhány perc az új pedagógia műhelyeiben
154 Nagy Vilmos : Néhány perc az új pedagógia műhelyeiben. Az iskolának és óvodának nyilvánossági joga van, államsegélyt nem élvez. A munkát a tulajdonos és egy óvónő vezeti. A munka az állami Tanterv figyelembevételével halad, de az órarendhez a,,szabad foglalkozás“ miatt nem alkalmazkodik. Vannak közös (összefoglaló) órák is a beszéd- és értelemgyakorlatból, a földrajzból és természetrajzból. Hetenkint kétszer tornáznak egy-egy óráig. Az iskola berendezése az előcsarnokban rögtön figyelmezteti a vendéget, hogy itt „másfajta“ iskolába lépünk. Alacsony fogasok, a fogasok mellett ott a név, a kicsinyek (óvósok) számára egyszerű mértani idomok. Az óvodában és az iskolában asztalkák, keményfa és Thonet-székek. A közös osztályteremben nagyméretű falitáblák, amelyek majdnem a padlózatig lenyúlnak, úgy, hogy a széket odafordítva, ülve is írhatnak rá a gyermekek. Az asztalok és székek különböző .magasságúak. (54—68 cm. magasak, az írólapja azonban mindegyiknek 65 X45 cm.) Az állványokon, a falak mentén és a szekrényekben a szemléltető eszközöknek szédületes mennyisége. Méréshez szükséges kartonok és testek, az érzékszervek fejlesztéséhez szükséges eszközök, apró kis számológépek, gyöngyök négyzetesen és vonalban összefűzve, kis dobozokban különböző színű kartonokon főnevek, melléknevek, mondatok, játékok. Az olvasáshoz, kartonra ragasztott betűk dörzspapírból. Mérlegek hozzávaló súlyokkal, a belső terem közepén egy fából készült köbméter, apró kis csengők, a kromatikus skála menete szerint összerakva. (Szét is szedhető.) Könyvek, füzetek, cserepekben csírázó növények lefedve, mikroszkóp, színes kréták halmaza. Ezer szem kellene hozzá, ha mindent észre akarnánk venni. Ide belépve a Dottoressza szavaira gondolok : „Módszerünk szakított a múlt hagyományaival. Nálunk nincs iskolapad, mert a gyermekeknek nem kell többé mozdulatlanul ülve a tanító szavára figyelniük és nincs katedra, mert a tanítónak sem kell többé az egész osztályt egyszerre tanítania. íme az első, csupán külső jele a mély változásnak, mely a gyermeknek biztosítja, hogy természetes ösztönétől vezéreltetve, szabadon cselekedjék, s ne korlátozzák azok a skolasztikusoktól ránk maradt, előre megállapított elvek és előítéletek, melyek a bűn öröklött voltát hirdetik.“ E szavakra gondolva, látni akartam a „szabad foglalkozást“. És mi történt? A tornaóra után felmenve, elhelyezkedtem a tanteremben, (talán inkább műtermet kellett volna írnom) körülnézelődöm, jegyez- getek és várok. Várok jó háromnegyedóráig, 38 év alatt beidegződött megszokásból várom a tanóra kezdetét, és ekkor, kérdő tekintetemre a vezető figyelmeztet, hogy a munka már majdnem egy órája folyik. Tessék elhinni, nagyon meglepő ám a 22 nyüzsgő-mozgó emberke által így egyszerre szemléltetve látni a „szabad foglalkozást“. Az egyik virágot rajzol, a másik gombákat, három gyermek tízóraizik. (Ez sincs időhöz kötve.) A mellettem ülő III. osztályos
