Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 3. szám - Ravasz Árpád: Magunkról magunknak
Ravasz Árpád : Magunkról magunknak 131 is, éppen úgy, mint az öregeket. Csak egy esetben van nagyon nagy baj. Akkor, ha az illető tanár — legyen az fiatal, vagy öreg — nincs teljes, meggyőződéses tudatában mindazoknak, amiket itt fennebb n tanári elhivatás fontosságáról mondottunk. Mit várhatunk az ilyen tanár fejlődéséről s általában nevelői és oktatói munkájától? Semmit. Soha sem lesz jó tanár az ilyenből. Csak favágó lesz egész életében. Semmivel sem különb, mint akármelyik rossz munkás, vagy hivatalnok, csak bűnösebb, mert tanári pályára lépett, a helyett, hogy hivatalnok, vagy üzletember lett volna. Az ilyen tanárok ezer bajnak az okozói az egész társadalom felépülésében, s főokai annak, hogy a tanároknak s az iskolának olyan sokszor rossz híre van. S hogy fejlődik az ilyen tanár és milyenné lesz? Az ilyen tanár — a nélkül, hogy maga is észrevenné — mind több és több emberi gyarlóságot szed fel, sokszor egészen torz emberré lesz. Első és jellemző vonása az, hogy tökéletesnek tartja magát. Más, gyakorlottabb, okosabb, idősebb tanártársától nem szeret kérdezni semmit; ő mindent tud. Még az igazgatója, vagy más felettes felügyelője tanácsait sem kéri ki, s a tőlük kapott útbaigazításokat csak udvariasságból hallgatja meg, de alapjában sértésnek veszi ezeket, s igazában nem is törekszik azokat végrehajtani, mert ő tökéletes és mindentudó. Az ilyen a legveszedelmesebb ember, mert már ez a tökéletes volta magában hordja a szűklátókörűséget is, s az ilyenből soha-soha nem lesz, nem lehet jó tanár és jó nevelő. Az ilyet, mihelyt megbizonyosodik az, hogy kapacitálhatatlan: erőszakkal kellene eltávolítani a tanári kathedráról minél előbb. A tökéletesség tudatából fakadó makacssággal együtt burjánzik fel a nagy elbizakodottság,\az önelégültség és a hiúság. Még az olyan tanárt is, aki időnként önvizsgálatot is tart és teljes tudatában van annak, hogy másoktól tanulni nemcsak hogy nem szégyen, hanem kötelesség, igen könnyen megszédíti az a mérhetetlen nagy hatáskör és hatalom, amely tanárrá léteiével kezébe adatott. Hát a szűklátókörű, makacs és hiú ember vájjon hová jut vele? Sehol a világon nem lehet úgy visszaélni a hatalommal, mint a tanári kathedrán. Hiszen tulajdonképpen ez a nagy hatalom a lélektani oka annak, hogy általában a tanáremberek között annyi a túl- érzékeny ember, s hogy a tanárok olyan nehezen fegyelmezhetők. Szinte azt lehetne mondani, hogy osztálytermükben, tanítási óráikon és tanítványaik fölött korlátlan urak. A szűklátókörű, makacs és hiú ember kezében ez a hatalom borzasztó visszaéléseknek lehet a forrása. Ebből a hatalomból — ha lelkiismeretlen ember kezében van — igen könnyen burjánzik föl a zsarnokság és durvaság, a rossz modor, a gúny és az ijesztő felületesség. Az ilyen ember abba a tévhitbe esik bele, hogy ő nem szolgálja az iskolát, a nevelőintézetet, hanem a tanítványai alázatos szolgái neki, s ő azt tehet velük, amit akar ; gúnyolja, elnevezi őket, sértegeti, bosszantja, s a maga szeszélyeit tölti ki rajtuk. A távolság közte és a tanítványai között folyton nő, s lassanként nem is három, hanem száz lépés, — és közösen gyűlölik 3*
