Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 3. szám - Szathmáry Lajos: Református pedagógia a gyakorlatban
116 Szathmáry Lajos : Református pedagógia a gyakorlatban. A katolikus diák nívójának megfelelőleg megoldásokat kap az iskolában, a református diák megoldatlan kérdéseket. A gyakorlati életben lehet, hogy egyenlő nevezőre jutnak. A jó katolikus diák a kapott ideiglenesen elégséges tudását úgyis gyarapítani fogja, s a jó református diák is kényszerül ideiglenesen valami „homályos tükröt“ keríteni. Csak az utak különbözők. De a pedagógia és a didaktika éppen az utak kérdése. Mindezek az anyag kezelésére vonatkoztak. A következőkben a tanulókkal való bánásmód református elveihez fogok adalékokkal szolgálni. A Pedagógiai Szemle idézett cikkében az irodalomtörténettel vonatkozásban ilyesféle kitételek olvashatók : — A tanár esztétikai fejtegetésekbe vagy szellemtörténeti konstrukciókba bocsátkozik. Az ismeretek meg nem bontható hierarchiája. Rámutatunk az egyéni szépségekre is, — Alkalmazzuk az irodalomtörténet kategóriáit, — A már megtanult ismereteket új asszociációs szálra fűzzük stb. Mindezek a kifejezések voltaképpen egy katolikus módszertani elvet szögeznek le, a „közlés“ elvét. Vagyis azt, hogy a tanár rendelkezik az ismeretekkel, odaáll ezek s az ámuló diákok közé, s kinyilatkoztatja nekik a kétségbevonhatatlan tényeket. A tanuló csak tudomásul vehet. Pontosan megfelel mindez a vallási gyakorlat síkjában annak a katolikus elvnek, mely szerint Istent az egyház közvetíti, mégpedig enunciáció útján a laikus tömegnek. A református diáknak Istenhez nem kell más közvetítő, csak aki adatott, a Krisztus. De Krisztus nemcsak neki, hanem a tanárnak is múlhatatlanul kell, mert csak akkor református. Igazában tehát mindketten egyenlően állanak Isten előtt : szomjúhozó lelki szegénységben. Hiszen a tanár többlete s a diák kevese egyaránt elenyészően csekélység a Minden-bölcsességhez viszonyítva. (Kb. annyi, vagy inkább annyi sem, mint az ógörög paidagógos tudománya a tanítványáéval együtt a mai fizikuséhoz képest.) Az igazi tanár nem elégszik meg a „homályos tükörrel“, a végtelenséget szomjúhozza, annak a szegénye, koldulója, könyörgője, mint a görög mondja : ptókhos-a. Azt keresi, mégpedig a tanítványaival együtt, közösen. A viszonyuk olyasféle, mint a doktoroké és a gyermek Jézusé a templomban. S egyben ez a második nagy református pedagógiai tétel. A doktorok ugyanis az írás tanúsága szerint nem rendelkeztek a tudomány hierarchiájával (amennyiben esetleg azt hitték, hogy rendelkeznek vele, kisült a gyermek Jézus révén, hogy tévednek), hanem keresték azt. Jézus közöttük ült, nem „lenn a padban“. Hallgatta és kérdezgette őket, tehát résztvett a közös keresésben aktíve is. Feleletei pedig értelmesek valának, ami nem leckefelmondást jelent, hanem azt, hogy amit a tudósok nem tudtak megoldani, ö fejtette meg előttük, hiszen azok „elálmélkodának“. Mindez nem több s nem kevesebb, hanem annyi, hogy a református tanár a gyerekek közé telepedik s velük együtt olvassa pl. az irodalmat, s közösen keresik benne azt, ami abban örök. Annyi, hogy
