Protestáns Tanügyi Szemle, 1935

1935 / 3. szám - Trócsányi Dezső: A református keresztyén pedagógia kérdéséhez

Trócsdnyi Dezső: A református keresztyén pedagógia kérdéséhez. 107

Ennyi maradt hát Kálvin szigorú tételéből, mely szerint Isten egyeseket eleve üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt.

Érdemes a predestináció tételét Makkatj értelmezésében is megnéznünk. Makkay szerint a kálvini vallás ,,a bűnös embernek a kegyelmes Istennel való megrendítő lelki találkozása“ (i. mű 4). Csak „a bűnös lélek ismeri meg a Kegyelmet, akivel találkozott, a maga fenségében, mint aki öröktől fogva volt és örökké lesz... Ebből fakad a kálvinista lélek győzedelmes bizonyossága : ha a Kegyelem öröktől fogva való és örökkévaló, akkor az én üdvösségem megelőzte létemet és túllépi halálomat, üdvösségem Isten kezében nyugszik, és azért bizonyos, predesztinált vagyok, és mert nem a magamé vagyok, sohasem is voltam és leszek az"; mint Isten tulajdona a Krisztusban, Ördög és Halál ellen biztos diadalérzettel küzdők Uram zászlója alatt... Útam biztos, mert tévedhetetlen vezér van a lelkemben, ama Szentlélek, aki az Ige által Istenben atyámat, Krisztusban Megváltómat, embertársaimban testvéremet, a világban örökségemet adja nekem“ (i. mű 6.).

Nézzük még meg a legmodernebb református dogmatikust, Barth Károlyt, hogyan értelmezi a predestináció klasszikus szövegét, a Római Levél nyolcadik részét, s a gondolatsort lezáró verset a tizenegyedik részből.

Barth szerint komoly értelemben nincsenek keresztyének, azaz Krisztus követők ; csak mindenki számára hozzáférhető és hozzá nem férhető alkalom van előttünk, hogy keresztyének legyünk.

„Tudjuk pedig, hogy akik Istent szeretik, minden javukra szolgál, mint akik eleveelrendelés szerint hivattak el. Mivel akiket eleve ismert, azokat eleve el is rendelte, hogy az ő Fia képére formálódjanak át, hogy ő legyen első szülött sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat igazaknak nyilvánította, akiket pedig igazaknak nyilvánított, azokat meg is dicsőítette“ — mondja a Római Levél (8. rész 28—30.). Barth szerint ennek értelme a következő. Isten a világ és az emberi élet ellentéteit úgy működteti össze, hogy rejtett egységük nem kerülheti el az ember figyelmét. Az Ő „rendelése“ szerint, akik őt szeretik, ezzel a szeretettel elhivattak olyan cselekvésre, amelyre az ember magától nem képes, amely nem tőle magától indul ki, erre sem ő magát, sem más nem hívhatja el. Az Isten iránti szeretet nem emberi munka, hanem Isten ajándéka : elhívottság az eleveelrendelés szerint. Hogy a Szentlélek az Isten iránti szeretetet beleönti az elhívottak szívébe, ez nekik nem valami magától értetődő és elintézett dolog ; Isten megmarad a maga megismerhetetlen, szemlélhetetlen voltában, s az ember Istent éppen mint ilyet szereti. Abban a pillanatban, amelyben az ember Istent mint „birtokos“ vagy „bebiztosított“ (azaz mint olyan, aki Istent ismeretével birtokába vette és kegyelme felől be van biztosítva) szeretné, Isten nem lenne Isten, és az elhívottak elhivottsága sem lenne elhívottság.